2002. október 6.
dr. P. Tóth Béla
Végső mentség
Lekció: Lukács 23:33-43
Textus: Lukács 23:42-43
“Uram, emlékezzél meg én rólam, amikor eljössz a te országodban! És mondta neki Jézus: Bizony mondom néked még ma, hogy velem leszel a paradicsomban.”
Imádkozzunk!
Urunk, Téged kereső szívvel jövünk most is igéd köré. Szükségünk van arra a szóra, ami egybekapcsolja a te gondolataidat és a mieinket, mert még a földi dolgokat sem értjük, hát még a mennyeieket – add hát nekünk a te igédet. Keressük a menedéket, ami megment minket a múlandóság rabságából, add hát nekünk a te uralmad örök rendjét és törvényeit. Vágyunk arra a táplálékra, ami az igazi életre erősít meg minket, add hát nekünk Szentlelked eljöttét, és általa azokat az igazságokat, amiket egyedül te magad tudsz közölni velünk. Nincs mentségünk Urunk, mert jól tudjuk, hogy mint a legtöbb ember mi is csak végső bajunkban keresünk igazából nálad segítséget, de azt is tudjuk, hogy meghallgattad a lator szavait, aki az utolsó erejével, a végső leheletével kért nálad menedéket. Segíts most minket, hogy szívünk minden fájdalmát, egész elromlott életünket le tudjuk tenni előtted, és töltsd ki ránk kegyelmed gyógyító és vigasztaló erejét. Megváltó Krisztusunkért adj nekünk áldott időt a te közeledben és hallgass meg minket imádságunkban.
Ámen.
Igehirdetés
A kereszten zajló események hitünk legszentebb vigasztalásai, hiszen itt győzetik le a bűn, a szenvedés és a halál, itt megy végbe a világ megváltása. Méltó dolog, hogy ezekkel az eseményekkel évente ne csupán egyszer, a nagyhéten foglalkozzunk. Ha az ember erőt akar meríteni, ha hitében megfáradt vagy elgyötörték a terhei, ha kérdéseire nem talál választ, akkor jól teszi, ha ezeket a történeteket olvassa el, mert a Jézus szenvedése mellett minden más emberi szenvedés viszonylagossá válik.
Számomra – egészen kicsi gyermekkorom óta – az egyik legfontosabb történet az, amelyik a latorról szól, és amit az előbb is hallottunk. Valamikor még csak a szívemmel éreztem, amit most már meg is tudok fogalmazni, hogy azért olyan kedves számomra ez a történet, mert színtiszta evangélium. Azt mondja el nekünk, embereknek, hogy amikor mindennek vége, amikor emberileg nincs tovább, akkor még mindig marad egy lehetőség, legalább egy sóhaj erejéig, és ez a lehetőség az imádság. Amikor valaki bűnei méltó büntetéseként oda van szegezve a keresztre és a legszörnyűbb kínhalál vár rá, amikor nincs egy ember, aki részvéttel és szeretettel lenne iránta, csak az ítélet borzalma van számára, amikor meg sem tud már mozdulni, hogy segítsen magán vagy megpróbáljon kimenekülni a kínjaiból, akkor még mindig marad egyetlen dolog számára. Odafordulhat ahhoz, aki legyőzte a bűnt, a szenvedést és a halált, és nála kereshet irgalmat.
Az evangéliumok szerint a golgotai kereszt alatt mindenki szidalmazta Jézust, az arra menők is a városfalon, a főpapok is, sőt még a vele együtt megfeszített latrok is. Egyedül Lukács evangélista őrizte meg ezt a párbeszédet, aki mindennek nagyon pontosan után járt, és aki számára az elveszett juh példázata és a tékozló fiú hazatérésének tanítása is fontos volt. Egyedül nála olvashatunk arról, hogy az egyik lator a végső sóhajával abbahagyta a szidalmazást. Milyen nagy evangélium már ez is! Hiszen mi mással szoktunk próbálkozni, hogy magunkon segítsünk, mint azzal, hogy másokat szidalmazunk. A bajban lévő ember leggyakrabb és legsilányabb menedéke – íme, még a latrok is jogot formáltak arra, akik rablógyilkosok voltak egyébként, hogy Jézust szidalmazzák, és legalább ezzel próbáljanak néhány pillanatra könnyíteni helyzetükön.
Igen, már ez is evangélium. Ember, abbahagyhatod a csőcselék eljárását, a szidalmazást! Mindig a gyengébbet, a kiszolgáltatottat, vagy a jelen nem lévőt a háta mögött, de szidalmazni kell, mert addig sem rólam van szó és lelki terhem egy pillanatra feledésbe mehet. Üzleti ellenfelek, telekszomszédok, más-más felekezethez tartozók, néha még házastársak kedvelt szokása is – elmondani, hogy a bajok ott kezdődtek, hogy a másik valamit nem jól tett. A megfogalmazás olykor nagyon finom, esetleg csak utalásokat tartalmaz, máskor talán egészen utcai, de mindegy is, mert a lényeg az, hogy szidalmazni lehessen. Hát ezt abba lehet hagyni, mondja az evangélium. Elcsöndesedhet az ember, magába szállhat és rádöbbenhet, hogy milyen végtelenül elfogult és igazságtalan tud lenni, amikor a maga vétkei helyett a másokéra figyel.
Bajban lévő ember, ne hidd, hogy segítesz magadon a másik víz alá nyomásával! A világ fejedelme, aki hazug és hazugság atyja, és emberölő volt kezdettől fogva, ő akarja elhitetni veled, hogy megkerülheted az igazságot. Mert az igazság az, ami ott a golgotai kereszteken is az igazság volt, hogy mi ugyan méltán szenvedünk, de van egy valaki, aki semmi méltatlan dolgot nem cselekedett. És ez a valaki nem én vagyok, vagy te vagy, hanem egyedül ő, Jézus. A viták mindig úgy festenek, hogy te vagy a hibás, én ártatlan vagyok – nem, mondja a másik, én vagyok ártatlan, és te vagy a hibás. Hát ez az, amit abba kell hagyni, ha mi nem akarunk egészen méltatlanok lenni a keresztyén névre, mert sem én nem vagyok ártatlan, sem te nem vagy az, hanem egyes egyedül Jézus az. És a mi vitánk nem akkor fog megoldódni, ha valakinek sikerül meggyőznie a másikat a maga szidalmazásával, ami egyébként lélektani abszurdum, hogy ő lenne a hibás, hanem ott és csakis ott, ha mind a ketten ugyanaz előtt az Úr előtt hajtunk fejet, aki valóban ártatlan és semmi méltatlan dolgot nem cselekedett, az Isten Báránya előtt, aki elveszi a világ bűneit. A tiédet is és az enyémet is, és amint ez megtörténik, már nem az a fontos, hogy ki vétett közülünk nagyobbat, mert másképpen ugyan, de mindnyájan vétettünk éppen eleget. Nem az a kérdés, hogy kié volt a nagyobb vétek, hanem az a fontos, hogy hajtsunk végre fejet az Isten Báránya előtt, hogy elvehesse méltatlanságainkat. És mind ez ott kezdődik, hogy valaki abbahagyja a szidalmazást, és rádöbben a maga igazi voltára. Ez a belépő, és ha ez meg nem történik, akkor semmi nem történhet meg a további jó dolgokból sem.
Pedig a legsúlyosabb helyzetben is történhet még valami ígéretes. Erről szól ez a történet, és ezt a nagy evangéliumot is meg kellene hallanunk. Vannak az emberi életnek egészen szélső helyzetei, amiben még soha nem voltunk és el sem tudtuk képzelni, hogy valaha oda jutunk, de egyszer csak ott vagyunk. Az ember elvesztheti minden vagyonát néhány óra leforgása alatt, vagy megbénulhat olyan módon, hogy sem a kezét, sem a lábát nem tudja többé mozdítani. Volt egy kedves tanárom, aki a beszédképességét veszítette el, pedig az volt a kenyere. Olyan típusú agyvérzést kapott, hogy a mozgása nem sérült, de beszélni többé nem tudott. És mit gondoljunk az egészen elmagánosodott emberről, aki ilyen vagy olyan okokból nem képes emberek közt létezni, vagy azokról, akik csak lélegeztető vagy más gépekkel tarthatók életben – pedig ilyen élethelyzet is van. Amikor az ember számára bezárul a világ, teljesen maga marad, nincs senki és semmi, ami rajta segíthetne. Ilyen helyzet volt a latroké a kereszten – és az egyik megmaradt a szidalmazás szintjén ebben az állapotában. De a másik tovább lépett, és nem csak hogy felhagyott a szidalmazással, hanem amikor emberileg mindennek vége volt számára, még tett egy lépést: odafordult az Úrhoz. “Uram, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban.” Ez az “utolsó utáni lehetőség” az, ami az imádságban az ember előtt mindig nyitva marad. Amikor nincs senkim, még imádkozhatok. Amikor mindent elrontottam magam körül, még odafordulhatok az Úrhoz. Amikor ott fekszem bénán, és egyetlen porcikámat sem tudom mozgatni, még mindig imádkozhatok: “Uram, emlékezzél meg rólam!”
Ez az a kellő alázat, ami nélkül Isten dolgai idegenek és ellenségesek maradnak az embernek, amivel együtt azonban egészen új ajtók nyílnak meg számára. Miért nem lehet alázat nélkül megfogni Isten dolgait? Mert amikor gőgösek vagyunk, akkor valójában magunkat tesszük Isten helyébe, “istenkedünk” – és saját nagy igazunktól nem tudjuk meglátni az ő igazságát. Ez ilyen egyszerű. Amíg az ember tele van önmagával, addig nem fér el a szívében Isten. Milyen fontos az a mondat a János első levelében, hogy “nagyobb az Isten a mi szívünknél!” (I. János 3:20) Mert hányszor van az, hogy semmi nagyobbat nem látunk, mint ami a szívünkben van – de ő még azoknál a fontos dolgoknál is sokkal-sokkal fontosabb.
Nagyobb az Isten a mi szívünknél! Aki ezt már látja, az már egészen közel van ehhez a következő lépéshez: “Uram, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban!”
Miben állt a lator menekvése a végső pillanatban? Abban, hogy a Krisztus országlása alatt szeretett volna lenni – legalább hitében, belül. És valóban ez a fontosabb, a belül. Mert lehet eljönni a templomba, vagyis megvan a külső cselekedet, de ha a szív éppen olyan pogány és kemény, önző és önigazult, mintha Krisztust soha be nem hívta volna oda az ember, akkor nem hogy segít rajtam a vallásosság, hanem ítéletként száll vissza a fejemre. “A mi utcánkban tanítottál, veled együtt ettünk és ittunk” – nem ismerlek titeket! Mert az a kérdés, hogy ott belül a szívben ki lakik, mi lakik. Van-e ahhoz alázat, hogy száztizenhetedszer is behívjam oda annak egyetlen méltó tulajdonosát, Jézust? Mert ha nincs, akkor lehetek vallásos, de semmi hasznom abból. És még a testemet is tűzre adhatom, vagyis lehetek az önmarcangolásig áldozatos lélek, de ha szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok. A lator azért menekülhetett meg, mert ha az utolsó utáni néhány pillanatban is, de a Jézus uralma alatt akart élni. És nekünk sincs más menekvésünk, és a világnak sincs, mert az örök Atya őt adta nekünk menekvésül. “Hadd éljünk a te vezetésed szerint, hadd legyen számunkra is az a fontos, ami neked az”, ezt jelenti az, hogy emlékezz meg rólunk, amikor eljössz a te országodban. Akinek ez valóban ott van a szívében, aki ezt csak egyszer is kimondja őneki, az már átment a halálból az életre. Az ilyen élet már nem mehet veszendőbe, nem vész el, nem semmisül meg, mert Krisztussal együtt él örökké. Érheti baj, érheti veszedelem, lehet beteggé és lehet magánossá, de már megmenekült. “Akié a Fiú, azé az élet, akiben pedig nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.”
A válaszban, amit a lator kap Jézustól az a legszebb, hogy egyáltalán semmi szemrehányást nem tartalmaz. Nem mondja neki azt Jézus, hogy miért nem követtél, amikor Galileában tanítottam. Nem veti szemére, hogy Jeruzsálemben sem lett a tanítványa. Nem mondja neki, hogy elrontottad az életedet, most már késő. Ilyeneket a Gonosz szokott az emberek fülébe suttogni, hogy elkeserítse és végső kétségbe ejtse őket, Jézus nem mond ilyet. “Aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem” – mondja János evangéliumában, és pontosan ennek a szellemében szól a jobbik latorral. “Bizony mondom néked még ma, amikor itt vagyunk ég és föld között odaszögezve, hogy velem leszel a paradicsomban.” Mintha azt mondaná ezzel Jézus, hogy lehet, hogy betegen vagy könnyek és irtózatos szenvedések között mondod azt a végtelenül egyszerű imát, amit mondasz – hogy szeretnél az én uralmam alatt élni – és én neked ma mondom, ezen körülmények között, hogy a te helyed is megvan az Istennél. Velem leszel a paradicsomban! Ma mondom neked, a szenvedésed napján, a halállal szemközt, a betegséged kilátástalanságában, amikor te már azt hiszed, hogy mindennek vége, hogy helyed van az Istennél. Mert nem csak testi, hanem szellemi létező is vagy, amint az Isten is Lélek. És te, ember, nem csupán test vagy, ami porrá lesz előbb, vagy utóbb, hanem örökkévaló lélek is vagy, abszolút létező, ha Krisztus lakozik benned. Akkor nem fog rajtad a halál, mert az lakik benned, aki legyőzte azt, a Feltámadott és élő Krisztus.
Milyen jó, hogy nekünk ilyen megváltót küldött az Isten. Aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, hanem hagyta az igazán ítélőre. Jó hír, örömhír, evangélium, hogy mi is abba hagyhatjuk egymás vádolását, okolását, szidalmazását – itt kezdődik a Jézus vigasztalása. Aki megmutatta, hogy az ő vigasztalása a legnagyobb szenvedés közepette is jelen van, és erőt és hitet ad az embernek. Legyen meg a kellő alázatunk, hogy sokadszor is, vagy talán életünkben először, de őhozzá menjünk: Uram, emlékezzél meg rólam! Hozzád jövök, aki senkit ki nem vetettél, még ha az utolsó jaj-kiáltásával jött is volna csak hozzád.
Te egyetlen szemrehányó szót nem mondtál a latornak, ugye, elfedezed az én vétkeimet is!
Leteszem őket lábaidhoz, mert országlásod alatt akarok élni. És így van tiszta lap, van új élet, van – üdvösség. És van bizonyosság, hogy azt senki és semmi tőlem immár el nem veheti.
Ámen
Imádkozzunk!
Urunk, Légy áldott, hogy ahol véget ér az emberi lehetőség, ott nem ér véget a te kegyelmed. Köszönjük, hogy ahol mi már tehetetlenek vagyunk, ott a te uralmad egészen új életet tud teremteni. Segíts minket, hogy ne csak a végső pillanatban legyen majd alázatunk és imánk, hanem az úton mindvégig. Köszönjük azokat, akik mellettünk állnak, hogy általuk is segítesz és általuk is formálod életünket. Köszönjük az olvasott és a hirdetett igét. Kérünk, tedd bennünk élővé és maradandóvá azt, ami tőled való, és ne engedd, hogy a földre engedjük esni a te igédet. Imádkozunk most azokért, akiknek nagyon fáj a szíve közöttünk. Vigasztalás Ura, Feltámadott Jézusunk, te jöjj el a megtört szívűekhez és te Lelked gyógyítsd azokat, akiknek nagy a gyásza és elmondhatatlan a vesztesége. Mutasd meg szabadításodat és vigasztalásodat Urunk, aki a könnyeinket megszámlálod és imádságainkat is mind számon tartod. Vezess minket, hogy amikor majd színed elé állunk, kegyelmesen tekinthess ránk, és jobb kezed felől állíts, azok közé, akik mindenkor közel lehetnek hozzád, még az örökkévalóságban is. Köszönjük az itt töltött időt, földi vendégeskedésünket. Add, hogy szeretetben élhessünk egymással és betöltsük a feladatot, amit te adtál nekünk.
Ámen
