Igehirdetés 2010. október 17.
Isten haragja
Lekció: Jel. 15,1-8
Textus: Ján 3,36
„Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, megrettenve hallgatjuk a végidőkről szóló próféciát, és tudjuk, hogy ezek a végidők mindig itt vannak. Egyetlen pillanatunk sem tér vissza többé, amit kimondtunk, azt nem lehet többé ki nem mondottá tenni, és amit megtettünk, azt sem tehetjük meg nem történtté. Bocsásd meg Urunk, hogy sokszor elfelejtkezünk életünknek erről a végleges nagy komolyságáról. Azt kérjük tőled, hogy tedd ezt az órát most tőled megszenteltté, olyan idővé, amiben találkozhatunk önmagunkkal és találkozhatunk te veled. Ne engedd, hogy a lehúzó erők elválasszanak minket tőled, segíts minket küzdelmünkben az igazi, Krisztusban való életért. Őérte kérünk, hallgass meg minket imádságunkban. Ámen.
Igehirdetés
Akik folyamatosan olvassák a Bibliát Kalauzunk napi útmutatása szerint, azok tapasztalhatják, hogy ilyen módon nem marad egyetlen apró kis szeglete sem ennek a hatalmas könyvnek, ahová be ne tekinthetnénk, ami elkerülhetné a figyelmünket. Ez a legnagyobb haszna a folyamatos igeolvasásnak, amely során három év alatt az egész Szentírást végigolvashatjuk Kaluzunk szerint. Egyébként marad néhány kedvenc olvasmányunk, amiket szívesen forgatunk, bíztatást és erősítést találunk bennük, de ezek révén el is kerülhetjük a kevésbé kellemes igei üzeneteket, holott azok is éppen úgy a Szentírás részei és azok is Szentlélek ihlette isteni mondanivalók, amik esetleg nagyon is épülésünket szolgálhatnák.
Így kényszerülünk rá most a folyamatos igeolvasás során a Jelenések könyvének tanulmányozására is, ami önmagában sem könnyű olvasmány, és ezen belül, ha kénytelen-kelletlen is, de szembesülünk még azzal a témával is, ami aztán igazán nem tartozik a legkedveltebb ügyek közé – ez pedig Isten haragjának a témája. Érdekes tény, hogy a vallástörténet tud különböző pogány istenekről, akik kifejezetten a haragjukról ismerszenek meg, így India sok-sok ezer istene közt is ott vannak a haragvó női istenek, Durga és Káli, akiknek azonban a lényéhez van hozzá kötve a harag, ez a legsajátabb és legjellemzőbb vonásuk. Eszünkbe juthat azonnal a modern lélektannak az a tanítása is, hogy mindnyájan hordozunk egy csomagot a hátunkon, aminek tartalma egész életünkre szóló kérdést jelent. Bizonyos emberek csomagjában például jó adag harag vagy éppen gyűlölet rejlik ilyen vagy olyan okokból, születési tulajdonságok, gyermekkori lelki sérülések, csalódások miatt, vagy az életút során feldolgozásra nem került más feszültségek miatt – és jaj annak, akire a csomagunk ezt tartalmát rá tudjuk zúdítani.
A Biblia Istene azonban nem úgy haragszik, mint az említett indiai női istenségek, sem nem úgy, ahogyan a „csomagjukban” sok haragot hordozó emberek, tehát mintegy a lényükből fakadóan. Amikor a Szentírásban azon a néhány helyen, ahol egyáltalán leírva találjuk ezt a szóösszetételt, hogy Isten haragja, akkor ez mindig felelet valamire. Történik valami, az emberek, éspedig elsősorban Isten emberei maguk, tesznek valamit, amiben egy súlyos hitbeli vagy erkölcsi fogyatkozás rejlik, és erre lesz válasz az ő haragja. „Nem szíve szerint veri és szomorítja meg az embernek fiát” – olvassuk a Jeremiás Siralmai könyvében (3,33), és Jézus is azt mondja az Emberfiáról, hogy az nem azért jön, hogy elveszítse az emberek életét, hanem hogy megmentse azt. (Lk. 9,56)
Ha vesszük a fáradtságot magunknak, és kicsit alaposabban utána nézünk, milyen összefüggésekben is jelenik meg egyáltalán ez a dolog a Bibliában, akkor azt látjuk, hogy szócséplés és szóismétlés nélkül a lehető legkoncentráltabban, és kizárólag „alapesetekben”, amiket az ige mintegy példatárban elénk akar rajzolni. Ilyen az, amikor Ákán ellop a zsákmányból, ami teljesen Istennek volt szentelve, mert a gátlástalan anyagiasság az ő népe gyermekeitől számára egyszerűen elfogadhatatlan. (Józs.7,1kk), és ilyen az, amikor Dávid a saját elhatározásából, égi útmutatás nélkül népszámlálást tart, látni akarja, hány hadra fogható férfi van Izraelben – vagyis hatalomra szomjas és háborúzhatna, pedig az Úr nem küldi őt éppen sehova hadakozni. Ezeken a helyeken olvassuk, hogy ezek a dolgok Isten haragját hívták elő. Aztán ilyen az is, amikor Ezékiás királynak fejébe megy a dicsőség, mert az asszírok váratlanul elvonulnak Jeruzsálem alól, és ő ezt a dolgot nem az Úr szabadításaként fogadja, és nem aszerint becsüli meg. (II.Krón. 32,25) Az eredmény az, hogy az asszírok elmennek ugyan, de jönnek majd nem sokára a babilóniaiak, akik lerombolják aztán a templomot és az egész várost. És ilyen az is, amikor emberek a teremtett dolgok értelmes vizsgálatából nem jutnak el a Teremtő örök hatalmáig és istenségéig, és a teremtményeket imádják a Teremtő helyett, ahogyan a Római levélben olvasunk erről. Az eredmény az, hogy gyalázatos szenvedélyeknek szolgáltatják ki magukat (Róm. 1,18-32), amint arra a mai élet is éppen elég példát szolgáltat.
Ezekben a bibliai példákban „Isten haragja” mindig olyasmik során jelenik meg, amikor az ő népének tagjai harácsolnak, amikor hataloméhesek, amikor nem becsülik meg az Úr szabadítását, amiben pedig részesültek, és amikor teremtményeket vagy a saját kezük alkotásait bálványozzák. Elég világos beszéd, amihez nem kell sokat hozzátenni. Nem arról van tehát szó, hogy „összejönnek a dolgok”, vagy, hogy ez sem, az sem sikerül, nem arról van szó, hogy betegség, gyász és munkanélküliség is eljönnek – hanem arról van szó, hogy nyilvánvaló erkölcsi hiányosságok kerülnek égi visszaigazolásra bizonyos események által, éspedig azért, hogy hátha felébred még ezek által valaki. Amikor „Isten haragjáról” beszél a Biblia, akkor mindig a huszonnegyedik órában vagyunk, az egészen jóvátehetetlen romlások előtt, vagy pedig már azok közvetlen következményeinél. Ezek a trombitaszók, vagy hatalmas hangok minket kívánnának ébreszteni, és csak azok nem hallják, akik kifejezetten bedugják előle a fülüket. Nem tudjuk úgy bekapcsolni a tévét, vagy meghallgatni a híreket, hogy erkölcsileg ébresztő üzenet ne harsogna a hírekből felénk. Az egyik azt üzeni, nem lenne szabad gátlástalanul anyagiasnak lenned, mert kárt okozol másoknak. A másik azt mondja, ha gyűlölsz, hát előbb-utóbb majd magad is lőni vagy robbantani is fogsz te is, s ha nem TNT-vel, hát legalább szavakkal kárára leszel az együttes életnek. És jönnek a hírek, és szenvednek az emberek, és összeharapják a nyelvüket a szenvedések közepette, de nem térnek meg.
Hát ezért kell olvasnunk a Jelenések könyvét, és benne olvasnunk Isten haragjának hét poharáról, hogy nehogy azok közé tartozzunk, akik nem térnek meg, akár mi is történik ebben az országban, vagy akár mi is történik ebben a világban, ahol élünk. A „harag poharának” csapásai mindig üzenetek, hogy jobbítsuk meg életünket és térjünk meg, amíg még megtérhetünk.
Különös módon – ennek a súlyos és ébresztő üzenetnek a párjaként azonban nem csak trombitaszót és „nagy hangot” hallunk, hanem hárfák hangjait is. Ez aztán igazán meglepő, erre nem számít az ember, de a Jelenések könyve nagyszerű dramaturgiával van megírva, és csodálatos ritmusban szólalnak meg egészen más és más hangok a könyv során. Tehát hárfaszót hallunk itt az emberektől, akik valami üvegtenger-félénél állnak, ami tűzzel van elegyítve. Azt hiszem, nincs az a számítógépes animáció, ami ilyen hátborzongatóan szép képet tudna produkálni: üvegtenger-féle, ami tűzzel van átjárva, vagyis belülről sziporkázva világít. Talán a szürrealista festészet sem egészen mai találmány, ha jobban meggondoljuk. Itt valami nagyon fontos és rendkívüli dologgal állunk szemben, erről szól ez a kép.
De hát kik azok az emberek, akik ott állnak az üvegtenger mellett és hárfaszóval énekelnek? Azt halljuk azok, akik legyőzték a fenevadat. Azok, akik nem hódoltak be a Gonosz hitető és hazug beszédeinek, hanem egyenes maradt a gerincük és egyedül Istent imádták. Az ő éneküket „Mózes énekének” nevezi a könyv írója, vagyis arra emlékeztet, hogy ezek az emberek is olyan éneket énekelnek, mint Mózes, amikor a Vörös-tengeren átkelt és megszabadult a nép az egyiptomiaktól, amikor az Úr „lovat lovasával együtt a tengerbe vetett”. (II.Móz.15,1) Ennek az éneknek óriási többlete, hogy az Úrról szól, nem az emberekről. „Énekelték Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya. Ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent: mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid”.
Ilyen éneket csak az tud énekelni, aki saját magát már el tudja feledni, és bele tud feledkezni élete szabadító Istenébe. Ezek az emberek nem arról énekelnek, hogy ők milyen sokat szenvedtek, hogy nekik mennyi fájó sebük van, hogy ők milyen félretaszítottak voltak, amíg végre legyőzték a fenevadat, hanem arról, hogy milyen nagyok és igazak az Úr tettei, hogy egyedül ő a szent, és ő méltó arra, hogy a népek leboruljanak előtte. Jó lenne a „régi nóta” helyett, ami mindig magunkról szól, a mi gondjainkról és a mi fájdalmainkról, jobb esetben a mi emlékeinkről és a mi győzelmeinkről, végre valóban az Úrról szóló éneket énekelni. Ez az ének itt arról szól, hogy lehet győzni még a fenevad felett is, de az az Úr győzelme lesz, nem a miénk. Mi csak annyiban lehetünk győztesek, ha engedjük őt győzni, és ez a harc nem test és vér ellen, vagyis nem emberek ellen zajlik, hanem belül, a saját szívünkben. „győztes leszek, csak légy Uram velem!” – mondjuk egyik szép énekünkben. És valóban nincs is más titka ennek a világra szóló győzelemnek. Amennyiben mi ővele vagyunk, annyiban leszünk győztesek. Más fajta győzelmet nem ismer az ige. Az nem győzelem, amikor hatékonyabbnak és erőszakosabbnak bizonyulunk, vagy éppen ún. „okosabbaknak” bizonyulunk másoknál. A „fürge huncutok” győzelmei mindig időlegesek, és általában már egyetlen emberöltő távlatában kiderül róluk, mennyit is érnek valójában.
Itt azonban nem időleges, nem „pirhuszi győzelmekről” van szó, mert akik az üvegtengernél hárfával énekelnek, azok az üdvözült seregek, akik az Úr előtt állnak. Ők már az örök napsugárban fürdenek, és az ő boldogságukat nem rendítheti meg semmi. Hogy lehetnénk mi is tagjai annak a seregnek? Egyetlen útja van ennek, nézzünk az emberi tettek helyett az Úr tetteire. Amikor a saját tetteinket szemléljük, van okunk a bánkódásra. Ha egymásét nézzük, ott is akad bőven ilyesmi, úgy annyira, hogy még bele is keserednénk néhanap. Nincsen csak egy igaz is, mondja az ige, és ebben a mondatban semmi túlzás nem található. Csak mi szoktuk kinevezni magunkat igazaknak, de őszintébb pillanatainkban azért nagyon jól tudjuk, hogy nem vagyunk azok. De nézhetünk arra, aki győzött. És ha őt komolyan vesszük, a kereszten szenvedőt, akkor mi is szabaddá válhatunk. Szóljon az énekünk erről a megszabadulásról!
De ha eljönnek a „harag poharának” keserű pillanatai az életünkben, el ne veszítsük a hitünket. Történhet bármi, ezeket a pillanatokat mi mindig arra kapjuk, hogy felébredjünk, ha még nem aludtunk volna el végleg. Felébredni és megtérni, azaz megjobbítani útjainkat. Az apokalipszisbeli keserű poharak az egyiptomi csapásokat idézik, és arra emlékeztetnek minket, mai olvasókat, hogy a fáraót egyik sem ébresztette fel igazán, mert ő nem akart megtérni. Vajon mi őt követjük, vagy pedig meghalljuk a trombitaszókat és a „nagy hangokat”? Mert ha meghalljuk, akkor mi is legyőzhetjük a fenevedat, éspedig az Úr erejével, és mi is énekelhetünk hárfával az üvegtenger mellett a megszabadultak énekével. És akkor már „az Úr jókedvének esztendejéről” (Lk. 4,19), és az új életünkről szólhat az énekünk. Arról, hogy megnyílt a szemünk és meggyógyultak a betegségeink. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, ha a magunk erejére és a magunk cselekedeteire kellene építenünk üdvösségünket, akkor soha, senki nem üdvözülhetne. Áldunk téged, aki legyőzted a fenevadat azon a sötét éjszakán, amikor tusakodva értünk imádkoztál a Getsemáné kertben. Áldunk téged az üdvözült seregekért, akik a te szeretetedből és győzelmedből merítve már ott állhatnak az üvegtenger mellett és téged dicsőíthetnek énekükkel. Kérünk téged, hogy segíts minket küzdelmeinkben, abban a harcban, amit a sötétség erőivel kell folytatnunk, amik itt vitézkednek a mi tagjainkban is. Imádkozunk lelki békességért, egymás iránt méltányosságért, közösségünkben pedig szeretetért. Könyörgünk beteg testvéreinkért, hogy gyógyulást találjanak tenálad. Imádkozunk a munkájukban helytállókért, hogy el ne veszítsék hitüket, és örvendezve szolgálhassanak a te dicsőségedre. Ámen.
