2005. augusztus 14.
dr. P. Tóth Béla
A homlokon lévő pecsét
Lekció: Jelenések 14,1-13
Textus: Jelenések 7,1-4
“Ezután láttam négy angyalt állni a föld négy sarkán, amint féken tartották a föld négy szelét, hogy ne fújjon szél a földre, se a tengerre, se a fákra. Láttam egy másik angyalt is feljönni napkelet felől, akinél az élő Isten pecsétje volt, és hatalmas hangon odakiáltott a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek, és így szólt: Ne ártsatok a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, amíg homlokukon pecséttel meg nem jelöljük a mi Istenünk szolgáit. És hallottam a pecséttel megjelöltek számát: száznegyvennégyezer pecséttel megjelölt Izrael fiainak minden törzséből.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük, hogy egybegyűjtöttél minket szent neved imádására. Meghajtjuk előtted fejünket, világmindenség királya, akitől van minden látható és láthatatlan ezen a világon. Megvalljuk, hogy mi királyunknak és mesterünknek nevezünk téged, de amikor döntésekre kerül a sor, legtöbbször mégis a magunk értelmére támaszkodunk. Megvalljuk azt is, hogy úgy szaladnak napjaink, hogy nem növekedtünk ismeretedben és ritkán jutottunk hozzád közelebb szeretetben, de halljuk hívó hangodat és azért vagyunk most itt, hogy megnyissuk előtted szívünk ajtaját. Lépj be hozzánk, taníts bennünket, beszélj a szívünkre, örök jóság és megnemesítő akarat! Te lehetővé teszed a lehetetlen, meggyógyítod a beteget és feltámasztod az élettelent. Légy hozzánk irgalmas és tegyél minket késszé és hajlandóvá igazságod megismerésére és Szentlelked befogadására. Megváltó Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket imádságunkban.
Ámen
Igehirdetés
Amikor gyerekek katonásdit játszanak, nem ritkán halljuk a kiáltást: Állj, ki vagy, mondd a jelszót! És csak az mehet be a sátorba, ahol a gyerekek játszanak, vagy a barlangba, vagy más fontos helyre, amit őriznek a “katonák”, ha az illető tudja a jelszót. Olyan ez, mint a népmesék világában is, ahol csak az jut be a király palotájába, aki tudja a varázsigét, amit aztán hibátlanul kell felmondania. De ismerős ez a dolog a mai számítógépes világban is: csak akkor indulnak el bizonyos programok, akkor tudunk virtuálisan “belépni” valahová, mondjuk egy adatok tömegét tároló helyre, ha birtokában vagyunk egy betűkből és számokból álló kombinációnak, és ha nem tudjuk ezt, akkor nincs bejutás a fontos információkhoz.
Természetesen eszünkbe juthatnak az ókori templomok és szentélyek is, amelyeknél bizonyos ajtókat borzalmas lények, néha emberből és állatból álló démonok szobrai őriztek, mert azokon a küszöbökön nem lehet átlépni megfelelő tudás, ha úgy tetszik, a jelszó ismerete nélkül. Így olvassuk aztán az antik görög drámában azt, hogy a thébai szentély előtti szfinx rémületes találós kérdésekkel gyötri az embereket, és aki nem tudja kérdését megválaszolni, azt darabokra tépi. Az emberi élet drámájáról van szó: arról, hogy valamit tudni kell az embernek ahhoz, hogy ne legyen a veszedelem fia, ne legyen a halál eljegyzettje. De mi ez a jelszó? Mit kell “tudnunk” ahhoz, hogy beléphessünk valahogy a szentélybe, ami mindig is a helyénvaló, az igazi, a magasrendű élet jelképe volt, azé, ami nincs alávetve a keletkezésnek és az elmúlásnak?
A Jelenések könyve még tovább megy: a látnok látja a pusztító erőket, amik az ember és a világ életére törnek testi és lelki értelemben, és olyan hatalmasaknak ismeri fel ezeket, mint a négy égtáj felől fújó szelet, vagyis magát a világot. Szinte azt mondja ezzel, amikor négy pusztító angyalról beszél, hogy a világban szerkezetileg bele van építve a romlás és ennek emberfia ellent nem állhat. És mi tudjuk, hogy ez pontosan így is van, hiszen ismerjük a saját emberi lelkünket, ahol az egyik esetben az agresszivitás, a másiknál éppen a túlzott érzelmesség, a harmadiknál a vágyak és az ambíciók, a negyediknél megint valami más úgy rongálja az üdvöt, mint az esők és a szelek a hegy oldalát. És akár hová nézünk a történelemben, erőszakot és kapzsiságot és kegyetlenséget látunk, és valóban a világ négy tája felől jönnek a pusztító erők még akkor is, amikor az úgynevezett nagy lehetőségek kinyílnak előttünk és azt hisszük, hogy most aztán szabadok és gazdagok leszünk. És nem tudjuk a “jelszót”, és nem ismerjük a varázsigét és nem tudunk belépni az üdv kapuján, és a félelmetes szfinx, a sors démona és a testi elmúlás távlata olykor még a hívőket is pontosan úgy ijeszti, mint azokat, akiknek nincs reménységük.
Ki állhat meg az ítélet idején? Ki marad meg, amikor eljön a négy égtáj felől a négy ártó angyal? A válasz így hangzik: önmagában, önmagától – senki! Nincs emberfia, aki fel tudna mutatni annyi jót, annyi szeretetet, annyi igazságot, annyi hűséget és annyi szelídséget, hogy neki ezek alapján magától értetődően helye lenne az üdvben. Amit mi emberek itt a földön művelünk, az nem áll meg az ítélet napján. A jelszót elvesztettük, vagy soha nem is tudtuk, ezen vitáznak a teológusok, de a lényeg ugyanaz: ítélet alatt vagyunk, az üdv ajtaján nincs bejárásunk. Csak nézzünk szét a világban, vagy nézzünk bele a saját életünkbe úgy őszintén, és azt kell mondjuk, hogy ebben semmi, de semmi túlzás nincsen.
És milyen jó, hogy mégsem ez az ember végleges állapota. Egy valaki csendet parancsolhat, egy valaki felfüggesztheti az ítéletet és azt mondhatja a négy ártó angyalnak, hogy addig semmit nem tehettek, amíg meg nem jelöljük pecséttel azok homlokát, akik az Istennek szolgálnak. Olyan gyönyörű ez a kép, hogy itt álljunk meg és gondolkodjunk el.
A homlok az emberi test legszentebb helye, mert ha ott komolyan megsérülünk, akkor bizonyosan végünk. A gyilkos Káin oda, a homlokára szerzett magának bélyeget azzal, hogy embert ölt, hogy aztán mindenki mindig lássa, ez az ember gyilkos. Mert a homlokunkra az van odaírva, hogy kik vagyunk. És ez a hely, az ember homloka viseli annak a pecsétjét, hogy ki hogyan él. Az egyiken a lustaság pecsétje van, aki mindig tervezi, hogy majd megteszi, amit meg kellene tennie, de sosem lesz belőle semmi – a tunyasága miatt. A másikon a nyerészkedés, a mindenáron való haszonszerzés pecsétje van, a harmadikon az indulatosságé és így tovább. De hadd hirdessem ezt a nagyszerű evangéliumot, hogy az ember viselheti annak pecsétjét is, hogy ő Istennek szolgál. Az ő szent és kimondhatatlan neve is felíródhat az ember homlokára, amint az ószövetségi időkben a főpap egy arany táblácskát viselt ott ezzel a felirattal: Istennek van szentelve.
Mindez pedig azt jelenti, hogy az első és legfontosabb kérdés, hogy kiéi vagyunk, kinek szolgálunk. Nem az a kérdés, hogy hibátlanok vagyunk-e, mert ilyen ember nincs. Nem az a kérdés, hogy tökéletes-e minden cselekedetünk, mert ilyen ember sincs. De az igenis kérdés, hogy mi van a homlokunkon, a szándékok, a gondolat, a megértés, az odaszánás helyén felírva. Ha van olyasmi, amit ma kérdez tőlünk az ige Ura, akkor az így fogalmazható: akarod-e, hogy az övé légy, akarsz-e valóban neki szolgálni, hogy aztán ő felírhassa ezt a tényt a homlokodra? Akarod-e, hogy ő elpecsételjen magának? Szeretnél-e a kevesekhez, a száznegyvennégyezerhez tartozni? Mert az üdv útja ezen a végtelenül egyszerű kérdésen múlik.
És ha valakinek erre az egyszerű kérdésre még nem sikerült igennel válaszolnia, vagy megtette már, de nem vette igazán komolyan ezt a döntését, az figyeljen most arra, hogy miért érdemes kérni, sőt könyörögni ezt a pecsétet a homlokunkra!
Először is azért, mert ezek az emberek nem csak megmenekülnek, hanem új éneket is énekelnek. Aki énekel, aki dalra fakad, az boldog ember. Aki pedig új dalt tud énekelni, az különösen is boldog ember. A boldogtalan ember mindig a régi nótát fújja, ami nagyjából általában így hangzik: az emberek rosszak, engem senki nem ért meg és nem szeret igazán, az élet tele van hamissággal, miért legyek én jobb, mint a többiek. Ismerjük a régi nótát, fújtuk mi is eleget ezeket a dolgokat. De új éneket énekelni csak az tud, aki az Úré. Aki annak örül, hogy Isten őt szereti, neki feladatot adott, rá számít és hazavárja magához a mennybe, amikor a földi élete itt véget ért. Az ilyen ember szívében új dal terem, szebb, mint a régi nóta. A Jelenések könyve azt mondja erről az énekről, hogy olyan, mint a sok vizek zúgása és mint a mennydörgés, de ugyanakkor olyan is, mint a hárfások játéka, mint amikor muzsikusok hárfákon játszanak. Vagyis erő is van benne, mint a tenger ordításában meg az égzengésben, meg szépség is, mint a hárfások lágy és puha melódiájában. Hát legyen ilyen a mi énekünk is, amikor arról szólunk, hogy de jó dolog az Úr Istent dicsérni. Amikor örülünk annak, hogy nem nekünk kell magunkat megváltani, mert az úgysem menne, hanem ő maga adja nekünk önmagát és nekünk azt csak el kell fogadnunk – és ez az üdv.
Külön hangsúlyosnak gondolom, hogy ezt az éneket nem lehet csak úgy megtanulni. Ez az ének az emberi szívből fakad, belülről, és ezért többet ér minden külső tudásnál. Sokszor lehet hallani embereket, hogy egymással vitáznak, kinek van igaza. Még meg is bántják egymást azért, mert az egyik így gondol valamit, a másik meg úgy, és ezért gyakran megharagszanak és neheztelnek egymásra. Pedig a külső igazságok, amik a mi vélekedéseinkben megjelennek, soha nem lehetnek annyira fontosak, mint a belső tudás, a szív bizonyossága, hogy kié is az életem. Ez az utóbbi mindig mérhetetlenül fontosabb annál, mint a másik.
Emlékezzünk csak arra, hogy a belső öröm jelent meg a pünkösdi tanítványok homlokán is fénylő lángnyelvek formájában. Isten Szentlelke eljött hozzájuk, eltöltötte őket és ez meglátszott a homlokukon. Tehát itt egy olyan tudásról van szó, ami nem csak egyszerűen belső tudás, hanem az Istentől magától tanítottak tudása. Ebben különbözik az ún. ezotéria az igaz hittől. Mert sokféle belső hang van és sokféle gondolat és érzés megterem az emberben, de azoknak egyáltalán nem mindegyike való tényleg Istentől. Jézus Krisztus a mérce: ami őrajta megáll, ami összeillik vele, ami az ő Lelkéből lelkedzett dolog, az Istentől van. Éppen ezért küldte őt az Atya, hogy mi meg tudjuk mérni, meg tudjuk különböztetni mindig mindenben, mi az, ami Istentől van és mi az, ami nem. Ő a mérték, ő a kánon, ő a mérőrúd. És aki őt megismerte, az boldog, hogy énekelhet róla, ezért terem a szívében új ének.
Végül még egy figyelemre méltó vonása a homlokukon elpecsételteknek: száznegyvennégyezren vannak. A Bibliában nem csak a nevek beszélnek, és mondják meg, kinek milyenek a személyes tulajdonságai, hanem a számok is. A száznegyvennégyezer az tizenkétszer tizenkétezer, vagyis a szent nép tizenkét törzse megtizenkétezerszerezve. Ez egy teljesség-szám, vagyis arról szól, hogy ebben mindenkinek helye van. Nincs belőle kizárva senki, az egész világon mindenki élhet így. Azok is, akik már sokszor nekifogtak és nem ment. Azok is, akik valami gátat éreznek magukban, talán, mert rossz példákat láttak maguk előtt. Azok is, akik annyira el vannak foglalva az élet rohanásával, hogy nem értek eddig rá ilyesmiről igazán még gondolkodni sem. Azok is, akik nagy bűnöket vétettek már életükben és azok is, akik mindig másokat okoltak eddig azért, hogy nem találják meg önmagukat. Ez a teljesség-szám a legkristálytisztább evangélium: azt jelenti, hogy minden ember szabad arra, hogy beletartozzon ebbe a körbe, az Istennek szolgáló emberek boldog, új éneket éneklő, homlokán neki elpecsételtek körébe.
Aki ezt a pecsétet ott tudja a homlokán, az nem fél az ítélettől. Még a halál árnyékának sötét völgyében sem félek, mert te velem vagy, mondja a zsoltáros. Járjunk ebben a hitben egy tudatlanul ítélete felé rohanó, ugyanakkor szíve mélyén minden hangoskodása mellett is rettegő világban. Legyen ott a jel a homlokunkon: Igen, én neked szolgálok, Uram! Te írtad azt oda rám és én elfogadtam, ez és csak ez a legfontosabb üdvöm számára. Ezért éneklek neked új éneket, ezért dicsérlek istenek felett, ezért bízom magamat rád a mélységben is. Te még a legerősebb angyaloknak is parancsolsz azokért, akiket magadnak elpecsételtél. Köszönöm, hogy engem is ezek közé választottál, segíts engem, hogy ehhez méltón élhessek.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus, hódolunk előtted, mert te legyőzted a bűnt, a szenvedést és a halált. Te legyőzheted a mi kishitűségünket is, és megajándékozhatsz minket azzal a bizonyossággal, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók sem következendők el nem választhatnak minket tőled. Hiszünk Urunk szavadnak, ki máshoz mehetnénk, az örök élet beszéde tenálad van, és mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Vonj minket magadhoz közelebb és ne engedd, hogy a világ gondja vagy a gazdagodás csalárdsága megakadályozza bennünk igéd munkáját. Szeretnénk egészen hozzád tartozni, mindenünket neked adni és a te jeledet és pecsétedet hittel viselni magunkon életünk minden órájában. Segíts bennünket szeretetben való életre. Ne engedd, hogy a világban győzzenek az embergyilkos erők és ne engedd, hogy a hamisság diadalmaskodjék az igazság felett. Adj nekünk vezetést és útmutatást a most következő hét gondjai és örömei között. Ne engedd, hogy a lehetőségek elvakítsanak, a terhek elkeserítsenek. Adj pihenést a nyaralóknak, hozd vissza az elutazókat épségben és egészségben és legyél mindenkivel, aki segítségül hívja szent nevedet szükségében vagy dicséretet mond ajándékaidért. Taníts minket új énekre, szent neved boldog és önfeledt dicséretére.
Ámen
