Igehirdetés 2012. március 25.
A legbelső kör
Lekció: Mt. 26,14-25
Ján. 14,3
„És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked ezt a ragyogóan szép, tavaszi vasárnap reggelt. Köszönjük, hogy véget ért a téli hideg, és eljött a napfényes kikelet, és azt kérjük, ébressz fel most bennünket lelkiképpen is arra, mik az igazán fontos dolgok az életben. Add meg nekünk, hogy ne csak saját gyarlóságainkat lássuk, hanem a te végtelen nagy atyai irgalmadat is, amivel azt akarod, hogy mi emberek a lehető legjobb életre jussunk el. Adj ehhez nekünk elegendő alázatot, halló szívet és értelmes lelket. Add hozzá a magad mondandóját, és segíts minket, hogy ami rajtunk áll, azt magunk is meg tudjuk tenni, bent a szívünkben, döntéseinkben és elhatározásainkban éppen úgy, mint szavainkban és cselekedeteinkben. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Egy hét múlva virágvasárnap, két hét múlva pedig már húsvét ünnepe lesz. Közel van tehát a nagyhét, annak a drága szenvedésnek ideje, ami nekünk, bűnös embereknek egyetlen egy vigasztalásunk és reménységünk. Méltó, hogy ezekben az ünnephez közeledő időkben már azokkal az eseményekkel foglalkozzunk, amik Megváltónk földi útjának végét jelentették, hiszen olyan rövid a virágvasárnap és a nagypéntek közti néhány nap, hogy szinte nem is elég minden nagyheti történés alaposabban végiggondolására.
Húsvét előtti esemény a Jézus elárultatása is, ami ugyan még nem a közvetlen, fizikai szenvedések ideje, de a benne foglalt lelki gyötrelmek már előre mutatnak azokra a kimondhatatlan kínokra, amik alatt Urunk összeroskadt és végül a legnagyobb szenvedések közt meg is halt. Mi volt ebben az ő elárultatásának lelki kínjában olyan súlyos? Az a megrázó tény, hogy az árulás a legbelső körből, a tizenkét tanítvány köréből származott. Júdás azok közé tartozott, akiket maga Jézus választott, akiket szeretett, és akikben megbízott.
Gondolkodjunk most először ő róla, Júdásról és árulásáról, aztán figyeljünk arra, miként kezeli Jézus ezt a sötét tettet, végül pedig gondolkodjunk arról, hol vagyunk mi magunk ebben a történetben.
Júdás valamikor nagyon szerette Jézust, lelkesedett érte, szívesen hallgatta, és ő is mindent elhagyott, hogy a tanítványa lehessen. Aztán eljött az idő, amikor csalódott Jézusban, kiábrándult az ügyéből és akkor elhatározta, hogy radikálisan véget vet a tanítványságának. Teljesen hamisak tehát, és nem is jóhiszeműek azok a mostanában széltében-hosszában terjesztett tanítások, amik szerint Jézus és Júdás összebeszéltek, és így Júdás társmegváltó lett volna, aki csak mestere akaratát teljesítette, hogy a főpapok kezére játszotta őt, elárulva nekik ő és a tanítványai éjszakai tartózkodási helyét a Getseméné kertben. Júdás csalódott, és igenis hátat fordított neki lélekben, aztán pedig szilárd és végiggondolt elhatározással, a saját fejéből kipattant ötlettel el is árulta őt.
Mi volt a csalódása igazi oka? Az, ami minden csalódás mélyebb magva lenni szokott, hogy valaki jobban szereti a saját vágyait, mint a valóságot. Beleszeret a saját elképzeléseibe, ami Júdás esetében a rómaiak kiűzése és Izrael dicsőségének helyreállítása volt, és amikor úgy találja, hogy itt nem erről van szó, a valóság „nem olyan”, mint az ő vágyai, akkor csalódik és kiábrándul. Szeretném a rajtunk túlnövő vágyaink megregulázására ezt a hasznos jelszót mindnyájunknak ajánlani, hogy „nem olyan”. Az ember a fejébe vesz valamit, dédelgeti és vágyik rá, kiszínezi, és amikor eléri, akkor azt tapasztalja, hogy az nem olyan, mint ő elgondolta. Nem olyan nagyszerű élmény egy vágyott diadal valami ellenség felett, mint azt a fantáziájában kiszínezte az ember, nem olyan édes a lopott gyümölcs, mint azt előzetesen elhitette a vágyakozóval, nem olyan boldogító, amikor kitálalunk és szemébe vágjuk valakinek, hogy milyen hitványnak is látjuk őt. A vágyainkban olyan, de a valóságban nem olyan. Ez a „nem olyan”, mint általános és bölcs tudás nagyon fontos megelőzése lehetne sok bajnak és fölösleges vargabetűnek.
Júdás először azt hitte, hogy Jézus olyan megváltó, amilyenek szerinte egy megváltónak lennie kellene, és ő ezt a saját vágyában termett megváltót szerette, nem pedig a valóságos Jézust. Amikor pedig csalódott, és a csalódás megsebezte a szívét, nem is akart ebből gyógyulni, és itt volt a nagy baj. A gyógyulás ugyanis mindig belül történik, ő pedig kívül, az intézkedések világában kereste a gyógyulást. Nem fordult befelé, nem imádkozott, nem tartott önvizsgálatot, hanem kifelé fordult és intézkedett. Mondják egyes bibliatudósok, hogy mivel elvesztette a hitét Jézusban, tulajdonképpen siettetni akarta a főpap és Jézus szembesítését, hadd lássuk, melyik a nép igazi vezetője. Elkezdett „történelmet csinálni”, amihez nem volt megbízatása. Ez a kifelé forduló, intézkedő Júdás nagyon is tudja, mit akar, ő már nem vizsgálja meg a saját indítékait, nem imádkozik, nem tart önvizsgálatot, és így lesz belőle végül is valóban áruló. Így lesz belőle olyan valaki, akiről Jézus azt mondja, jaj neki, jobb lett volna, ha meg sem születik.
Mentsen hát meg minket Isten attól az állapottól, amikor nem is akarunk gyógyulni, amikor nem kell az ővele való beszélgetés, az imádság, amikor nem kell az önvizsgálat, mert ilyen állapotában tényleg menthetetlenné válik az ember. Vigyük oda a csalódásainkat Istenhez, tegyük le az ő lábai elé, és vele beszéljük meg. Hamar ki fog derülni, hogy nem a valósággal van baj, hanem talán éppen velünk, a mi túl szép álmainkról, a teljesíthetetlen elvárásokról, az egetverő ambícióinkról, amikről egy kis alázattal hamar el lehetne ismerni, hogy a valóság „nem olyan”, mint aminek mi látni szeretnénk. Amint bálványokká lesznek a túlzott vágyaink, és még csak gyógyulni sem akarunk belőlük, közel jön hozzánk az, amit Jézus maga is menthetetlennek nevez.
Milyenek mutatja be hát őt magát az evangélium? Hogyan kezeli Jézus az emberi létrontásnak ezt a koncentrált pillanatát, amikor a csalódott tanítvány szívében már ott van a tudatos rombolás szándéka? Először is ő belelát az emberi szívekbe, és van tudomása arról, kiben mi lakik. Ezt többször leírja Jézusról az evangélium, és itt is ezt látjuk. De nekünk ezt nem valami fenyegetésként kell értenünk, hanem áldott lehetőségként, amint a jó orvos is attól jó orvos, hogy tudja és látja, hol van a baj a beteg szervezetben. És milyen jó, ha tényleg tudja egy orvos, és jól tudja! Hát ezért kell örülnünk még csak a gondolatra is, hogy ő belelát a mi tanítványi szíveinkbe és ez számunkra maga a menekülés lehetősége. Pontosan az ő tudása révén, hogy belelát a szívünkbe, van esélyünk a gyógyulásra, mert mi magunk, ő nélküle még azt sem tudjuk pontosan, mi is lakik bennünk. Nem véletlenül mondja egyszer tanítványinak: Nem tudjátok, miféle lélek lakik bennetek. (Lk. 9,55) De ő tudja, és nekünk ezért oda kell menni őhozzá, hogy segítsen minket ebben a dologban, vagyis önmagunk megismerésében.
Van itt azonban egy fontos mozzanat, hogy Jézus így szól az utolsó vacsorán: Egy közületek el fog árulni engem. Nem mondja ki a Júdás nevét, mert azt akarja, hogy valamennyi tanítvány nézzen csak magába és tartson önvizsgálatot. És mondja ezt a hozzá legközelebb állóknak, akik az ő asztaláról esznek. Mert a legszűkebb körből is lehet árulóvá az ember. Akik vele egy tálba mártanak, amint a páska-vacsora előétkezéséhez tartozott egy különleges gyümölcs-mártás, amibe falat kenyeret mártottak, úgy Jézusnak azt kellett megtapasztalnia, hogy valósággá lehet, ami a 41. Zsoltárban így van leírva: „Még a legjobb barátom is, akiben megbíztam, aki velem együtt evett, az is ellenem támadt.” (10. v.) Amikor Jézus ezt megtapasztalta, akkor már szemtől-szembe állt a Gonosszal, aki minden emberi hitványságot felhasznált az ő szenvedéseire. És aki érzett már hasonló cserbenhagyást, megtapasztalt már baráti elfordulást és hűtlenséget, az tudja, mit jelenthetett ez Jézusnak az utolsó estén. És bár tudja, mi lakik Júdásban, mégis minden tanítványa feladatává teszi, hogy tartson önvizsgálatot, ő hogyan is áll az árulással, a hűtlenséggel, a cserbenhagyással.
A legtalányosabb azonban, amikor Júdás kérdésére, hogy „Talán csak nem én vagyok az, Mester?” – így válaszol, te mondod. Még most sem minősíti, nem mondja ki azt, hogy igen, te egy aljas és sötét áruló vagy, csak annyit mond neki, magad beszélsz erről a dologról. Nem lehet ezt másként értenünk, hogy ad Júdásnak még egy utolsó utáni, egy végső lehetőséget is. És ebben valami megindítóan nagy evangélium szólongat minket: Jézus még azután is bízik abban, hogy Júdás ráébred, hol is tart, hova is süllyedt, amikor emberileg erre már semmi esély nincs. Ez a Jézus megszégyenítően nagy szeretete. És nekünk tudnunk kell erről, mert ez az evangélium lényege. Sem Júdás nem érdemli meg ezt, sem mi, és ő mégis ad nekünk egy utolsó utáni, végső lehetőséget is, hogy az életünket megjobbítsuk. És ha nem tesszük, akkor csak magunkra vethetünk, amint Júdásra is ráomlott mindaz, amiből az utolsó vacsorán akár meg is tisztulhatott volna. De ő nem akarta, és ezért még maga a világ Megváltója sem segíthetett rajta
Végül az utolsó kérdés: hol a mi helyünk ebben a történetben? A tanítványok is sorra kérdezik, csak nem én vagyok az áruló? És ez arra vall, hogy az őszinte ember nem zárja ki még ezt a súlyos lehetőséget sem, hogy ott van közel, Jézushoz tartozik, az ő asztaláról eszik, vagyis úrvacsorázó ember, és mégis lehet lelki értelemben akár olyan is, mint a legelesettebb és legmegromlottabb valaki. Igen, senkinek nincsen közülünk egyszer s mindenkorra biztosított helye. Még a Zebedeus két fiának anyja is ezt a választ kapta a kérésére: azt a helyet, hogy a fiaid mellettem üljenek majd országomban jobb és bal felől, nem az én dolgom megadni, hanem az azé lesz, akinek az Atya elkészítette. (Mt. 20,23) Senki nincs véglegesen befutott állapotban, akár mit is gondolnánk néha nap a magunk érdemeiről. Igenis eljátszható a helyünk, ahogyan Júdásnak megvolt a helye a Jézus választottai között, és ő eljátszotta. És ezért nem túlzás, amikor azt mondja az apostol, hogy félelemmel és rettegéssel vigyük végbe a mi üdvösségünket (Fil. 2,12), mert valóban csak azok jutnak be Isten országába, akik egész szívükkel küzdenek azért, akiket a téves fordítás „erőszakosoknak” nevez. (Mt. 11,12 és Lk. 16,16) Aki nem ad bele mindent, aki nem az egész lényével küzd, az nem jut be oda.
És noha így áll a helyzet, nincs senkinek sem biztosított helye, nincsenek egyszer s mindenkorra befutott hívők, azért azt hitel hihetjük, hogy ő pontosan azért jött, hogy nekünk helyet készítsen. Nem vagyunk idegenek és hontalanok az ő világában. Még erről a földi életünkről is azt mondta a nagy erdélyi író, Tamási Áron: Miért vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne. És ez igaz az örökkévaló hajlékokra nézve is. Miért is jöttünk erre a mi földi, időben zajló vándorlásunkra, ami az életünk? Azért, hogy egészen az örökkévaló hajlékunkig eljussunk benne. Megváltó Jézusunk nem kevesebbet mondott nekünk erről, mint amit ma így hallottunk: „És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn. 14,3) Ezt akarja ő, hogy vele legyünk. És ahol ez megtörténik, ott maga az üdvösség van, ott az ember megtalálta a maga örökkévaló otthonát.
Ki volt Júdás? Egy csalódott, kiábrándult ember, akinek megsebződött a szíve, és aki nem is akart ebből a megsebzettségből gyógyulni. Vajon mi akarunk-e gyógyulni, mert ez a kérdések kérdése. Jézus ilyenkor önvizsgálatra, befelé fordulásra késztet, amit semmi külső cselekedet helyettesíteni nem tud, és ki nem válthat. És még a legbelső körhöz tartozó tanítvány is lehet ilyen értelemben árulóvá. Amit Jézus tesz velünk, az mégis egy újabb és utolsó utáni lehetőség felkínálása, vajon élünk-e azzal. Mert nincsen nála biztosított helyünk, nem vagyunk kész és befutott hívők, akik mindent helyesen tudnak. Összesen annyi biztos, hogy ő készített nekünk helyet magánál, és valóban akarja is, hogy ahol ő van, mi is ott legyünk. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Légy áldott Urunk, hogy közeledve az ünnephez ébresztgetsz bennünket, hogy lássuk világosan, mi is lakik bennünk. Köszönjük az igét, ami pontosan megmutatja, hol is állunk te előtted. Mentsél meg minden önhittségtől és önáltatástól, hogy vágyainkból bálványokat faragjunk, és azokat higgyük és azokat kövessük helyetted. Köszönjük, hogy adsz megtérést mindaddig, amíg itt járunk ez életben, az utolsó leheletig. Köszönjük a mindig megújuló kegyelmet, hogy még nem hoztad el azt a végső ítéletet ránk, amikor nincs döntés többé, mert már minden készen van. Köszönjük végtelen nagy jóságodat, amivel lehetőségre lehetőséget adsz ennek az egész világnak. Adj szent komolyságot, hogy éljünk is ezzel, és a jóra használjuk, amire tőled életünk idejét, minden percünket kaptuk. Taníts igaz önvizsgálatra, úgy befelé fordulnunk, hogy magunkat is lássuk, és a te hangodat is halljuk. Köszönjük, hogy mindez nem csak a mi emberi kitalálásunk, hanem te éppen ezt hoztad ennek a világnak. Imádkozunk, hogy amit most mondtál, hadd legyen maradandó a szívünkben. Jóságod és szereteted a most következő héten maradjon mindnyájunk otthonával, gyülekezetünkkel és anyaszentegyházunkkal. Segíts, hogy az utat, amit megmutattál, be tudjuk járni, és valóban eljussunk oda, ahova hívsz és vársz bennünket. Közel hozzád, mindig látni kegyelmes, jóságos orcádat és hallani megbocsátó, felszabadító szereteted szavait, hogy új életre jussunk, s meg ne halljunk, hanem éljünk örök élettel. Ámen.
Dipyridamole Provera 10mg
