Bevezetés – az eleve elrendelés vigasztaló volta
Az elmúlt hetekben Isten igéje a hit kérdéskörében szólított meg minket: mint például felelős vagyok-e a hitemért, vagy mi a hitünk célja? Ezeken a vasárnapokon cselekvésre biztatott bennünket Isten, hogy ugyan tudhatjuk, hogy Jézus Krisztus a hit szerzője és beteljesítője, mégis teljes mértékben felelősek vagyunk: Isten 100%-ban szuverén – tőle jön a hit ajándéka, de mégis, az ember pedig 100%-ban felelős, hogy terheit letegye, bűnét elhagyja. (Zsid 12,1-3) De hűségre is biztatott az ige, amikor arról volt szó, hogy a hit célja az, hogy megmaradjunk azon az ösvényen, amire Isten hívott bennünket. Ez a hűség valamikor győztes-győztesekké tesz bennünket, mint Gedeont, vagy Dávidot, máskor viszont a szenvedés vállalásával vesztes-győzteseknek hív el minket. (Zsid 11,32-40 és Zsid 12,12) Összefoglalva eddig egyrészt azt láthattuk, hogy a hitnek része a bűnvallás – a 100%-os felelősségvállalás és a terhek letétele, másrészt pedig azt, hogy a hitnek része a hűség és a kitartás, hogy a jót és rosszat is vállalva megmaradjunk a keskeny úton. Az imént felolvasott igeszakasz az eddigiek után azt a kérdést teszi fel, hogy milyen biztosítékot ragad meg a hit?
A Szentírásban olyan részek is, amelyek felvetik az igazságosság kérdését: miért van az, hogy gonosz emberek is virulnak és az igazat elnyomják? Meddig virulhat még a gyom? Meddig hull az áldás esője mind jóra, mind rosszra? Ezek a kérdések ismerősek lehettek a római keresztények számára is, akik a római levél írását követően Néró uralkodása alatt nem csekély elnyomásnak lehettek a megélői. Milyen garanciát ragad meg a hit, ha szenvedések érnek bennünket, ha „vesztes-győztesek” vagyunk? Pál azt mondja, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk… (Róm 8,18) Feszültség van a jelen és várt jövő között. Még nem azt éljük, még nem azt tapasztaljuk, amire ígéretünk van… még nem állt helyre ez a világ. A hit tehát ebben a feszültségben ragad meg egy biztos pontot.
Azonban ez a feszültség nagyobb, mint amilyennek először gondolnánk. Nemcsak az emberi kapcsolatainkat, társadalmunkat járja át a bűn igazságtalansága, hanem az egész teremtett világot. (Róm 8,19-22) Ahogyan hallottuk sóvárog és vajúdik ez a világ… mint a szülő asszony, akit átjár a fájdalom és a vesztét érzi… pedig szenvedése átvezet egy új élet kezdetére. Ez a sóvárgás és ellentmondás van jelen a nyersanyagért kizsigerel teremtett világban. Mintha Pál apostol kiállna a néma természetért és szót emelne az ellen, hogy nem jó gazdaként élünk itt a földön, hogy nem Isten képmásaiként hajtjuk uralmunk alá az ég madarait, a föld állatait és a vizek halait… az élettelen energiaforrásokról nem is beszélve… A teremtett világ sóvárog azután a reménység után, ami a hívőkben magként ott van már: akik megkapták már a Szentlélek zsengéjét, a várható nagy termés első kis gyümölcseit. A világ éhes és szomjas arra a garanciára, aminek kincsét és elő ízét a hívők megkapták.
De a természettel együtt a hívekben is ott van a feszültség… mert várunk még testünk megváltására, arra, hogy a bűnnek hatalma a mi természetünkben és szervezetünkben, közösségeinkben, társadalmunkban és kultúránkban is megtörjön… de ez még nem teljesedett be… csak a vajúdásnál tartunk. (Róm 8,23-25) Várjuk testünk megváltását: a feltámadást, amiben előttünk jár Isten Fia. Minden temetéskor, szeretteink halálának évfordulójakor, vagy súlyos betegség láttán ez a feszültség szaggat bennünket, ez a sóhaj jön a szánkra… hogy hát hiábavaló a hitem? Milyen biztosítékot ragadhat meg a hit, ha még mindig a helyreállításra várva sóhajtozunk? Ebben az agóniában, hit harcában, hogy megmaradjunk a keskeny ösvényen a Szentlélek jön segítségünkre, aki értünk esedezik, értünk jár közben… (Róm 8,26-27) a mi tekintetünket akarja felemelni a hit szerzőjére és bevégzőjére: Jézus Krisztusra.
Milyen vigasztaló kincset ragad tehát meg a hit? Azt, hogy elkerüljük a jelen szenvedéseit? Hogy könnyűszerrel suhanunk előre a keskeny úton? Hogy kétségek nélkül válunk vesztes-győztesekké? Pál apostol ebben kihegyezett helyzetbe írja le az eleve elrendelésről szóló egyik legfontosabb igét… hogy rámutasson arra a kincsre, amit hittel ragadhatunk meg: hogy azok számára, akik szeretik Istent, minden dolog a javukra szolgál. (Róm 8,28-30) Az eleve elrendelés gondolata Pálnál és Jézusnál sem egy elméleti kérdés, hanem gyakorlati. Jelen esetben kifejezetten a szorongók és sóhajtozók megerősítésre szolgál. Jézusnál János evangéliuma szerint pedig a szív bálványainak a ledöntésére (Jn 6 fejezet), hogy megláthassuk: mi minden másban bízunk és mennyire a magunk érdemeire hivatkozunk ahelyett, hogy alázattal csodálnánk Isten üdvözítő akaratának kegyelmességét és dicsőségét.
Az eleve elrendelés egy szívbeli felismerés, nem pedig egy gondolat, amit vagy elfogadunk, vagy nem, vagy a magunk gondolatai szerint átfogalmazzuk, szelidítgetünk… persze kizárólag gondolatban, kizárólag az ész eszközeivel… lehetőleg úgy, hogy semmiképpen se érintse meg a szívünket a benne körüldadogott kegyelem kincse… Ha így papíron, vagy elméletben beszélünk az eleve elrendelésről, akkor csak zavart és félelmet keltünk… de nem ragyog fel benne Isten szuverén hatalma mellett az Ő könyörülő szeretete. Kálvin is ilyen értelemben meri kimondani ezt a titkot, és tagadja azt, hogy teljességgel megérthetnénk Isten bölcsességének titkait. Azt mondja helyette az eleve elrendelésről szóló gondolatai bevezetésében, hogy Isten kijelentett mindent igéjében, amire szükségünk van az üdvösséghez, ezért… „Ne szégyelljük magunkat, ha olyan kérdésben nem tudunk valamit, amelyben a tudatlanság is egyfajta tudomány.” (Institutio III.21.2)
A hit tehát az az eszköz, ami megragadja Isten titkát, az evangélium jó hírét, hogy bármi is ér bennünket, akár jó, vagy rossz, az mindenképpen az én üdvösségemet szolgálja. A hit ezt garantálja, hogy nincs olyan dolog, ami ne az engem szerető Atyám akarata és tudta nélkül érne engem. A hit ragadja meg az örök élet garanciáját akkor, amikor sóhajtozni van oka az egész teremtett világnak. Ahogyan énekeltük is: „Akkor is lankadott szívemet Szentlelke bíztatja, / Hogy rajtam lévő veszélyimet javamra fordítja.” (201. dicséret 4. vers) A hit ezt a kincset ismeri fel, amit eleve elrendelésnek nevezünk, hogy örök életem van, nem a magam erejéből, hanem a szuverén Isten akaratából, aki szeret engem. Hittel tudom csak megragadni ezt a garanciát. Az eleve elrendelés tana így egy belső örvendezés, amikor a szuverén Isten kiválasztó kegyelmét magamra vonatkoztatva élem át és veszem komolyan. Nem elmélet, hanem ébresztgető vigasztalás van benne, hogy tudhatom: minden a javamat szolgálja.
Olyan ez, mintha egy hatalmas születésnapi ajándékot bontanánk ki, amit alaposan becsomagoltak. Ilyenkor bennünk van már az öröm, mert a csomagoláson keresztül már látjuk, hogy pont az dolog van benne, amire rég vágyunk és szükségünk van. Az eleve elrendelés gondolata is így vigasztal, hogy felismerjük, és dicsérjük Istent azért, mert már mindent elkészített számunkra már a világ teremtése előtt. (Ef 1,3-6) De hogyan hat ez a biztosítékunk? Mivel tud vigasztalni az üdvbizonyosságom, hogy Isten kiválasztott gyermeke vagyok? Egyrészt egy nagyobb történetre emeli fel a tekintetemet, másrészt pedig Isten családjába vezet be engem.
1. A hit garantál: egy nagyobb történet részesei vagyunk – elfogadottság
Az eleve elrendelés személyes felismerése Isten dicséretére biztat minket, mert a jelenünk feszültségeit egy nálunk jóval nagyobb rendbe állítja be. Az alapigénkben öt darab igét olvasunk azzal kapcsolatban, hogy mi mindent tett már meg értünk Isten: eleve kiválasztott, eleve el is rendelt, elhívott, megigazított és megdicsőített. Mindegyik szó mézédes lehet számunkra… ha pedig a szavak jelentését vizsgáljuk, akkor Isten titkainak mélységét súroljuk. Az eleve kiválasztott szó eredetije azt jelenti, hogy Isten ismert minket. Azonban ez az ismeret nem egyszerűen egy intellektuális tudás, mint ahogyan ismerhetek a jó barátot, hanem az elismerés van benne. Ahogyan mi is egy társaságban bemutatjuk és barátnak ismerjük el a másikat, ha kérdezik, hogy ki ő. „Ő az én barátom…” – ismerjük el. Isten Jézus Krisztusban engem is elismert, elfogadott engem, nem a magam cselekedetei miatt, hanem egyedül Jézus áldozatáért. Elismer engem olyannak, mint az Ő Fiát… holott nyilvánvaló a méltatlanságom és tehetetlenségem. Vállal engem, még mielőtt én tettem volna bármit is érte.
Ez az elismerés elrendelt egy bizonyos célra: hogy hasonló legyek az Ő Fiához. Ezt hívjuk másként követésnek és önmagunk megtagadásának, amikor rádöbbenünk és felismerjük, hogy életünk arról szól, hogy Isten elismert bennünket és fogadott gyermekének mond minket. Ezt hívásban is közli velünk, hogy kiderüljön számunkra is: nem bűnös voltunkra néz az Úr, hanem Jézus közbenjárására kegyesen tekint ránk. Az elhívásnak, hogy felismerjük Isten elismerését számunkra szabott útját sokféle eszköze lehet. Ilyen az igehirdetés eszköze is, ami szembesít bűneinkkel és bálványainkkal. De ilyen lehet egy hívő ember bizonyságtétele is, akinek a tettei és élete arról beszélnek, hogy Ő Isten elismert gyermeke és ő ezt a hívást felismerte és meg is éli.
Elismert, Fiának hasonlóságára rendelt, elhívott és meg is igazított. Pál eddig a római levélben arról beszélt, hogy Isten kegyelme az, hogy Jézus Krisztus áldozatáért igaznak fogad el bennünket az Úr. Ha ránk néz, nem vétkeinket látja, hanem Fia érdemeit… mert Ő elhordozta a mi igazságtalanságunkat a kereszten. Egy életen át tanuljuk ezt a megigazítást, hogy Isten igaznak tart minket Jézusért és nem a magunk eredményeiért. Olyan ez az igazság, amibe beleöltöztet Isten minket, mint egy ruha… azonban ez a ruha nem szűk, nem kötöz meg minket, hanem teljes mozgásteret ad nekünk. Gyakran az a bajunk, hogy nem Isten igazságának a bő és szabadságot adó ruhájában akarunk járni, hanem a magunk szűkre szabott érdemeiben: ami mint egy kényelmetlen nadrág, szorít és szorongat, hasfájást és korlátoltságot ad csak. Az ötödik kifejezés a leginkább zavarba ejtőbb: megdicsőített. Múlt időben mondja ezt Pál, mint ami már megtörtént, ami ránk már igaz, pedig tudjuk, hogy ez még beteljesedésre vár. De hittel megragadhatjuk már most azt, hogy Isten felemel bennünket. Már most miénk az ajándék… ugyan még nem bontottuk ki egészen.
Ez az a magasabb történet és folyamat, amit hittel tudunk megragadni és ráilleszteni a jelen szenvedéseire és feszültségére: hogy bár nem értem egészen pontosan, hogy mi miért történik velem én tudhatom, hogy minden esemény igazodik Isten rám vonatkozó tervéhez és azért történik, mert szeret engem és hogy üdvösségemet még jobban megragadjam. Hadd hozzam ide az I. századi római keresztények példáját, hogy ők hogyan élték meg azt, hogy egy ilyen hatalmas és felettük álló történet határozza meg őket a jelenben. A II. századtól kezdve Róma városfalán kívül katakombákba kezdtek temetkezni mind a pogányok, mind pedig a keresztények. Azonban az első ilyen katakombáról tudjuk – amit még az I. század idején alakítottak ki – hogy tulajdonosa a saját felszabadított rabszolgái számára hozta létre. Ebből arra következtetnek a tudósok, hogy ő keresztény lehetett, aki tudott a maga társadalmi státuszától ilyen szabadon és függetlenül cselekedni. Nem az határozta meg, hogy neki milyen vagyona, vagy birtokai vannak, hanem az a felismerés, hogy Isten Jézus Krisztusban őt is elfogadta világ teremtése előtt: ezért már most élhet Isten igazságának bő köntösében.
Bennünket is kérdez ez a példa, hogy ott van-e bennünk Isten kiválasztó szeretetének ez a szabadsága? Hogy tudom, hogy Isten elismert engem, ezért nem a vagyonommal,
eredményeimmel kell elismerést szereznem! Hogy tudom, hogy Isten megigazított engem, ezért kiállhatok mások igazságáért – akár rabszolgákért – olyan emberekért, akiket mások megvetnek és emberszámba sem vesznek? Miénk-e ez a felismerés, hogy életünket legyen akár szenvedéssel vagy lehetőségekkel tele nem a jelen határozza meg, hanem az a nagyobb történet és magasabb szándék, amit Isten elrendelő szeretetének mondunk?
2. A hit garantál: egy család részesei vagyunk – közösség Istennel
Az eleve elrendelés gondolatában még azt fontos meglátnunk, hogy Isten egy egészen konkrét célra rendeli el az övéit: „hogy hasonlókká legyünk Fia képmására, hogy Ő sok testvér között legyen az elsőszülött.” Azaz, hogy az életünkben Jézus Krisztus karaktere formálódjon ki. Ennek egyrészt van egy etikai része, hogy jót tegyünk, másrészt pedig egy jövőre vonatkozó része, hogy ahogyan Krisztus feltámadt a halálból, bennünket is – mint hit által kisebb testvéreit is – fel fog támasztani. Azonban fontos, hogy a jóságunk, a szolgálatunk, az, hogy Jézushoz hasonló áldássá lételünk nem előzménye a feltámadásnak. Nem azért reménykedhetünk mi is abban, hogy Isten bennünket is helyreállít majd ezzel az egész sóvárgó teremtett világgal együtt, mert jót tettünk… hanem azért mert mi is az Ő családjának a tagjai vagyunk hit által.
Nem az erőfeszítésemmel érem el, hogy hasonlóvá legyek Fia képéhez, hanem azzal, hogy Vele vagyok, hogy Őt nézem, hogy benne gyönyörködöm. Hogy értsük jól, de hit által élvezem azt a biztonságot, hogy tudhatom: nekem minden a javamra kell hogy szolgáljon… még a rossz is, amit még nem értek, vagy nem szeretek… mert én is az Atya asztalánál ülök. Mert elfogadott vagyok, mert elrendelt vagyok, mert hasonlóságra elhívott vagyok, mert megigazított vagyok, mert megdicsőített vagyok. Az egyik ismerősöm mesélte, hogy egy olyan iskolában tanult, ahol a tanítást végző tanár családjával együtt éltek, egy közös háztartásban. Együtt ettek és utána együtt tanultak. Azt mondta, hogy ennél hatékonyabb tanítási módszert még nem látott.
Isten is ilyen módon formál az Ő Fiának a hasonlóságára: nem erőlködve, hanem úgy, hogy az asztalához ültet bennünket is, közösségben lehetünk vele igéjén, a sákramentumokon és a gyülekezeti közösségen keresztül. Ilyen szempontból a feltámadás reménye Isten családjának a nagy egyesítését hirdeti meg: hogy mindenki, aki hittel ott ült az Ő kegyelmének asztalánál, ott formálódott, ott beszélgetett, onnan merített erőt, ott panaszkodott, onnan kért tanácsot… az követni fogja az első számú Testvért a feltámadásban is. Mások lesznek a cselekedeteink a családban és a munkahelyünkön, ha minden napnak úgy indulunk neki, hogy én az Atyám asztalától kelek fel, ahova az Idősebb Testvér szeretete és áldozata szerzett nekem biztos helyet.
Befejezés: az eleve elrendelés Isten dicséretéről és az ember alázatáról szól
Befejezésképpen: a hitünkkel tudjuk megragadni, felfogni, magunkra vonatkoztatni a szuverén Isten kiválasztó szeretetét. Ez az a garancia, ami a szenvedések és feszültségek között is egy magasabb történetbe és akaratba illeszti be a mi életünket, ami túlmutat az általunk ismert történelem keretein és Isten gondoskodó szándékán keresztül értékeli át a jelent. Hittel fogadhatjuk el, hogy Jézus Krisztusért névre szóló helyünk van az Ő asztalánál, ahol az Úrral való beszélgetés és a közösség formál az Ő hasonlatosságára. Az eleve elrendelés gondolata nem elméleti vita tárgya, hanem a szuverén Isten személyes szeretetének boldog felismerése! Alázatosan dicsérjük ezért Őt! Ámen.
Szentendre, 2018.09.16. Koncz Hunor Attila
