2000. december 24.
Dr. P. Tóth Béla
Az elfogadás művészete
Lekció: Luk. 1:26-38
Textus: Luk. 1:39-45
“Fölkelve pedig Mária azokban a napokban, nagy sietséggel ment a hegységbe, Júda városába; És bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, mikor hallotta Erzsébet a Mária köszöntését, a magzat repesett az ő méhében; és betelt Erzsébet Szentlélekkel; És fennszóval kiáltott, mondván: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse. És honnét van ez nékem, hogy az én Uramnak anyja jön énhozzám? Mert íme, mihelyt a te köszöntésed szava fülembe hatolt, a magzat örvendezéssel kezdett repesni a méhemben. És boldog az, aki hitt; mert beteljesednek azok, melyeket az Úr néki mondott”
Imádkozzunk!
Istenünk, légy áldott karácsony közeledtéért. Szent várakozás él a szívünkben, hiszen te magad oltottad belénk: reméljük a jót, várjuk a te eljöttödet. Sötétségben lakunk és a halál árnyéka esik ránk, ha nem adsz nekünk világosságot. Nélküled kiüresedik az öröm, megfakul a reménység, és a szeretet is elveszti értelmét. Köszönjük, hogy nem hagytad magára az embervilágot, hirdetőket küldesz a kezdetektől fogva, hogy ébresszék alvó népedet. Kérünk, hogy most is szólíts meg minket, akik vágyakozunk az élet teljessége és öröme után. Ébressz minket újra örökkévaló rendeltetésünkre, állíts a helyünkre, adj nekünk olyan világos útmutatást, amit egykor angyalod által Máriának is adtál. Taníts minket is engedelemségre, hogy mi is elmondhassuk alázattal: ímhol az Úr szolgálója, legyen nekem a te beszéded szerint.
Ámen.
Igehirdetés
Ádvent utolsó vasárnapja van, amikor az üdvtörténet talán legszebb képei elevenednek meg előttünk. Angyallal találkozni, Isten küldöttével beszélgetni, ennél igazán nincs nagyobb dolog az ember életében. Ez adatott meg azoknak a kivételes személyeknek, akikről ma hallunk. Két asszonyról van szó: Mária és Erzsébet. Egyik az útkészítő, Keresztelő János édesanyja lesz, másik meg Jézust, a világ Megváltóját fogja megszülni.
Érdekes megfigyelnünk, hogy a Biblia egyfelől fölmutatja a női lét sötét oldalát, amit Éva személyében az esendő, az elcsábuló és az elcsábító személye jelenít meg- és van az ő fajtájából elég, Noé leányain és Bétsabén keresztül Heródiásig és Saloméig – de ugyanez a Biblia felmutatja a női lét pozitív lehetőségeit is. Azokat a tulajdonságokat is, amik Isten kezében átnemesedve az üdvöt, nem pedig a romlást munkálják emberek életében. Ezekre a tulajdonságokra figyeljünk most igénk vezetésével.
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az ókorban lebecsülték a nőket, másodrangú embereknek tartották őket. Szókratész például, a nagy filozófus, amikor a halálához közeledik, tanítványaival elvezetteti a sivalkodó, jelenetező feleségét, Xantippét, aki így aztán nem lehet tanúja férje halálának, annak, hogy milyen nemes módon viseli a testi elmúlást a bölcselő. Plátón mindenesetre így tudja a történetet, ő írja ezt le az utókornak. De még a Bibliában is ezt olvassuk egy helyen, a Prédikátor könyvében: “Ezer közül egy embert találtam, de asszonyt ezekben nem találtam”. Mondhatnánk, hogy ez még az Ótestamentum ideje, de az Újtestamentum lapjain is találni ilyen figyelmeztetést a férfiaknak, hogy ne legyenek keserű kedvűek a feleségük iránt. Mintha magától értetődő volna, a dolgok természetes menete, hogy a házasságban a férfiú “keserű kedvűvé” válik párja iránt.
Valóban meglehetősen patriarkális, férfi jogú és férfi-szempontú volt az ókor, és aki igazán újat hozott ebben, az Jézus Krisztus volt. Ő volt az, aki visszahelyezte a női nemet emberi méltóságába, és egyetlen becsmérlő vagy lesajnáló szava nem volt felőlük. Tanítványa pedig, aki vele mint feltámadottal találkozott, Pál azt írja, hogy “Krisztusban nincs görög és zsidó, férfi és nő.” Az egyetemes szövetség jel, a keresztség is, amit Jézus parancsolt tanítványainak, már nem csak a férfiakra vonatkozik, mint a ótestamentumi körülmetélés, hanem férfiakra és nőkre egyaránt. Jézus hozta azt az újat, amiben a megújult emberekről már elmondható: nincs különbség, egyaránt Isten gyermekei a férfiak és a nők.
Mégis milyen tulajdonságok, amik az első advent asszonyainál Máriánál és Erzsébetnél megjelennek és kiábrázolnak valamit az új életből, amit látunk és gyönyörködhetünk bennük? Először is az elfogadás. Mária megrémülve kérdezi a megjelenő angyaltól, Gábrieltől, mi módon lesz az, hogy gyermeket szül, hiszen férfit nem ismer. Aztán az alázat és az elfogadások örök mintájaként ezt mondja: Ímhol az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te beszéded szerint. Erzsébetnek, idősebb rokonának szavait is ismerjük. Erzsébet is Istennek tulajdonítja, hogy vén korára gyermeket szülhet. Nem azt látja, amit annyian ilyen korukban, hogy mit szólnak hozzá az emberek. Ezrek és ezrek halnak meg ma is emiatt anyaméhben ebben az országban, ahol élünk. Erzsébet Isten ajándékának tekinti a születendő életet: “Így cselekedett velem az Úr, rám tekintett, hogy elvegye gyalázatomat.” Mert abban az időben a gyermektelenség volt a gyalázat, nem a gyermekszülés.
Ezek az asszonyok örömmel és szeretettel fogadják az életet. Nem méricskélik a megélhetés gondjait, nem a világ szájával törődnek, hogy ki mit szól hozzá. Szeretik a születendő életet, és Istennek tulajdonítják azt, amint valóban csak az örök Szentlélek képes arra, hogy az élettelen anyagból, ami a lábunk alatt is van, a föld porából érző, gondolkodó, imádkozni is tudó emberi lényt formáljon. Égbekiáltó bűn ezek szétroncsolása az anyaméhben, mielőtt napvilágra jöhetnének! Mária és Erzsébet elfogadják az életet, és íme, csodák teremnek méheikben!
Nagy dolog az, az elfogadni tudás. Hajótörések túlélőiről készült vizsgálatok szerint inkább gyermekek és nők élik túl az ilyen katasztrófákat, a hosszú hánykolódást egy-egy mentőcsónakban, vagy más nyomorúságos körülmények között. A gyermekek, mert még nem fogják föl, milyen kilátástalan a helyzetük, a nők és az asszonyok pedig azért, mert inkább képesek elfogadni a megváltoztathatatlant, mint a férfiak. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy tovább élnek a nők, hajótörés nélkül is, vagy az élet másfajta hajótörésein át – mint a férfiak. Mert jó dolog tudni elfogadni.
De itt nem általában a beletörődés dicséretéről van szó. Isten cselekvését fogadják el az asszonyok, ebben járnak előttünk. Nyitva van a szemük, megértik az eseményeket, és úgy fogadják el őket. Az elfogadás náluk hitből van, nem gyengeségből. Ez emeli őket mások fölé. Ilyen döntéseket szokott megáldani Isten! Ahogy nem nyugszik meg áldása ott, ahol valaki eldobja a párját, mert jobbat talál, lecseréli egy másikra, mint egy elhasznált kocsit, úgy a hitből vállalt döntésen megnyugszik Isten áldása. És így születik János, az Útkészítő, és így születik Jézus, a világ Megváltója is.
Aztán látunk ennél a két asszonynál közösségre való készséget is, nyitott jó szívet az embertárs iránt. Mária társnőjéhez, idősebb rokonához siet a hegyekbe, Júda városába, amit nem nevez meg az evangélium. De azt tudjuk, hogy Galileából kellett mennie. Nem lehetett az út áldott állapotban könnyű, hiszen ma, amikor kényelmes utazási eszközök vannak, sem egyszerű dolog terhes asszonynak útra kelnie. Akkoriban gyalog, vagy szamár-, öszvérháton lehetett csak utazni, s ez még inkább így lehetett. De fontos volt a találkozás! Erzsébet is szeretettel fogadja rokonát. Semmi más motiváció, indok nincs, semmi hasznuk ebből találkozásból anyagi vagy más értelemben nincs, egyszerűen látni szeretnék egymást, és beszélgetni szeretnének egymással.
Itt álljunk meg egy pillanatra és gondolkodjunk azon, vajon mikor indított minket isteni szó utoljára egy-egy testvérünk felkeresésére? Vagyunk-e még egyáltalán annyira megszólíthatóak, érzékenyek, megindíthatók Isten üzenete által: “Indulj, menj, nyisd rá az ajtót” – hogy útrakelés legyen Isten szavából? Az asszonyok, Mária és Erzsébet nemcsak elvi síkon voltak Isten gyermekei. A kényelem is azt diktálta volna, ne menjenek sehova. A félelem is, ha hagyták volna eluralkodni magukon, megakadályozhatta volna őket ebben a találkozásban. És még sok más lehúzó erő, amiket mind el kellett hárítaniuk. Mint ahogy ma is sok minden szól az ellen, hogy az ember gyakorolja a közösséget. A vasárnap nyitva tartó áruházak, a “pont vasárnap betoppanó” vendég, a “csak hétvégén elvégezhető” házimunkák, és már üres is a helyünk Isten házában, és népének szeretetközösségéből is hiányzunk. Irigykedjünk most egy kicsit ezen az asszonyi összetartáson! Jó dolog tenni a közösség gyakorlásáért. Nem szégyen elfogadni egymás segítségét, támogatását, szükségünk van egymásra! Éltető, megtartó erő és öröm rejlik a közösségben.
Férfiakról jegyzik föl az ezzel foglakozók, hogy végső esetben fordulnak csak segítségért. Más tanácsát, támogatását nem szívesen fogadják el, így tanították őket gyermekkoruktól fogva: Állj meg a lábadon, old meg magad a gondjaidat. Tanuljunk most a szent asszonyoktól alázatot, közösségre nyitott, áldott, jó szívet!
És végül még egy fontos vonás: a beszéd, ami isteni igévé lehet, ahol azt Szentlélek lelkedzheti. Jól tudjuk, hogy az asszonyi, női lét nincs meg beszéd nélkül. Nehéz lenne például elképzelni egy női fodrászüzletet szótlan csendben – azt hiszem, hogy ebben mindnyájan egyetértünk. Tolsztoj írja le egyik regényében – ő pedig igazán hiteles szerző – : “És akkor kezdetét vette a jellegzetes, minden logikát nélkülöző női beszélgetés, ahol mindenről eszükbe jutott valami más, és mondták is azonnal.” Mária és Erzsébet nem így beszélgetnek. Az ő szavaik evangéliumba illenek, és föl is jegyeztettek évezredek számára. Mert ezeket a szavakat Szentlélek hatotta át, ezek Isten indítására szólaltak meg. Így érdemes beszélni! Az ilyen szavak üzenetté lesznek, és kétezer esztendő múltán is éltetnek. Gyönyörű példa ez! Legyen a beszédünk eszköz Isten kezében, mert lehet! Nem csak üres fecsegés van a világon, vagy formális, hivatalos munkamegbeszélés. Nem csak suttogva mondott, valaki jelen nem lévő elleni áskálódás, rossz hír továbbmondása, hanem vannak Istenre hallgató szívből fakadt jó szavak is, amik éltetnek, erőt adnak, megbíztatnak, amik támaszt, segítséget jelentenek, eligazítanak és Isten kijelentésévé válnak.
Isten kijelentését csak emberi száj mondhatja ki. Az az emberi száj, amely egyébként képes hazudni, súsárolni, befeketíteni. Képes trágárkodni, tud tagadó és cinikus szavakat mondani. Emberi cselekedeteinkben az arány ezekben az időkben egyre inkább eltolódik “beszéd-esemény” irányába. Egyre kevesebb a fizikai, ún. tényleges cselekvés. Figyeljük meg a híreket például a rádióban, egyre gyakrabban szólnak arról, hogy valaki ezt vagy azt mondta, így vagy úgy nyilatkozott, erről meg amarról az volt a véleménye. Ezekről szólnak a hírek, mert a beszéd is cselekvés. Ilyen világban élünk, és az arányok valószínűleg ebbe az irányba fognak még inkább eltolódni.
Ádvent öröme most abban rejlik, hogy asszonyoktól, nőktől tanulhatunk olyan tulajdonságokat, amelyek nekik inkább megadattak és amelyek Istentől áthatottan mindnyájunk javára lehetnek. Asszonyoktól tanulhattunk, akik életében szépen világít az evangélium, pedig ők maguk csak homályos tükörképei, visszfényei a világosságnak, ami Krisztusban jelenik meg.
Ezeket hallottuk: elfogadás, vagy ha úgy tetszik alázat, de nem a megvertség, hanem a fogékonyság értelmében. Közösség, mások iránt nyitott szív, de nem unalomból, mert szórakoztatni akarjuk magunkat, hanem mert tudjuk, szükségünk van egymás erősítésére. És beszéd, de nem a szájunk jártatása, fecsegés értelmében, hanem az íge továbbmondása értelmében. Lám, így is lehet beszélni! Erzsébet szinte szóról-szóra ugyanazokat a szavakat mondja, amiket Mária néhány nappal vagy héttel azelőtt az égi küldöttől hallott. Milyen csodálatos! Ezeket látjuk az emberi méltóságukba visszahelyezett, jeles asszonyoknál, akikben már nem is az a fontos, hogy férfiak vagy nők, hanem hogy Isten megszólítottai. Tanuljunk tőlük mi is elfogadni, egymást nyitott szívvel megbecsülni, tanuljunk mi is Isten Lelkétől lelkezetten szólni. És akkor nem csak az ádventünk, hanem a karácsonyunk is örömteli és teljes lesz. Így legyen!
Ámen.
Imádkozzunk !
Urunk megköszönjük, hogy nem hallgattál el, az ige által ma is keresel minket, amint egyszer testet öltöttél Betlehemben. Mint értelmet adó örök gondolathoz fordulunk, aki teremtő akarat vagy, formáld a mi földi életünket üdvösséges, tartalmas egésszé, amiben minden szépen a helyén van, mint a jól megépített városban. Imádkozunk, hogy várakozó, reménykedő szívünket te töltsd meg gondolattal, akarattal és szeretettel. Adj nekünk testileg-lelkileg megfrissítő, megújító, bensőséges ünnepet, amelyben megtaláljuk egymást és megtalálunk tégedet. Adj nekünk alázatot, elfogadni-tudást, taníts minket az élő közösség örömére, és adj nekünk Szentlelkedtől áthatott beszédet.
Ámen
