Igehirdetés 2012. június 24. Lovadi István
Az otthon maradt fiú
Lekció: Lukács 15, 25-32
Textus: Lukács 15, 31
„Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied.”
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk, egyedül te látod a szívünket, hogy ma azért jöttünk, siettünk ide, hogy lelki jókat halljunk, vagy csupán valami mást várunk vagy kérünk tőled. Köszönjük, hogy akármilyen szívvel, indulattal vagyunk most itt, a te szeretetedet nem kerülhetjük el. Köszönjük, hogy ez sugárzik felénk, s te mára is elkészítetted azt az üzenetet, ami leginkább szükséges nekünk, ami által formálni tudod az életünket, a szívünket, a lelkünket.
Urunk, ezen a mai délelőttön is cselekedj velünk belátásod szerint! Kérjük, hogy adj nyitott szívet, halló fület, s a te akaratodba beleegyező akaratot mindnyájunknak! Köszönjük, hogy Jézusért mindez lehetséges. Urunk, szeretnénk bízni benned, és kérünk arra, hogy te legyél a mi oltalmunk, és arra is kérünk, hogy semmit ne akarjunk most elrejteni előtted. Köszönjük, hogy van mondanivalód nekünk. Ámen.
Igehirdetés
Ismerjük a tékozló fiú példázatát, amely egy olyan fiatalemberről szól, aki egy napon elkéri az apjától az örökség rá eső részét, elmegy, eltékozolja, majd éhezve megbánja a léha életét, és hazamegy, ahol az ő apja szeretettel fogadja. Leveszik róla a szennyes, szakadt ruháját, amiben a hazaérkezése előtt disznó-pásztorkodott és új, ünneplő ruhát adnak rá. Ennek a példázatnak a végét hallottuk most, a felolvasott igeszakaszban, amely már a bátyjáról, az otthon maradt testvérről szól.
A történet első mondata már nagyon sok mindent elárul nekünk erről a nagyobbik fiúról: a mezőről érkezik, bizonyára a munkából, tehát nem tékozolta az idejét. Olyan ember lehetett, aki társadalom értékes építőköve. Aki rendes, dolgos, tisztességes, becsületes, amikor mások már szórakoznak, ő akkor érkezik haza a munkából. Nem derül ki a rövid történetből semmiféle kilengése, nem egyes útja, emberi hibája, léhasága. Csupán azt figyelhetjük meg a kevés róla szóló információból, hogy bár mindig jelen van, és az igazán rendes embernek mondhatjuk, mégis elégedetlen és a szíve máshol van. Ennek a jelentőségén gondolkodjunk ma együtt az ige fényében.
Mi mozdulhatott meg abban a fiúban, amikor közeledett az otthona felé és „hallotta a zenét és a táncot” és hirtelen megállt? Milyen lelkiállapotot ábrázol az, hogy ahelyett, hogy lelkesen futott volna be a családjához az ünneplők közé, csak kintről, távolról hívat magához egy szolgát? Hiszen ekkor még nem tudja, hogy a tékozló öccse érkezett haza, még nem tudja, hogy ez egy hirtelen alakult örömünnepség, még nem tudja, hogy egy újjászületett életről van szó, amellyel együtt kell tudni örülni, mert valami a rosszból jóra fordult. Csak annyit lát, hogy vidámság van nélküle.
Ugye milyen furcsa kívülről látni, hogy valakinek az első reflexszerű gondolata, mozdulata alapvetően negatív?! Hiszen semmit sem tud, hogy mi is történt odabenn, de már sugárzik belőle az előítélet.
Az ilyen ember bizonyára nem tud örülni más örömének, neki csak az tűnik fel, hogy ahol ő magát fontosnak számítja, ott valamiből kimaradt és ez az ő lelkének elég ok a sértődésre. Ezt annyi módon megfigyelhetjük a világunkban: az ember nem tud örülni annak, ami nélküle történik. Így volt a Krisztus mennybemenetelét követő időkben, ahogyan elkezdett terjedni a keresztyénség és még nem ismerték őket, de ugyanígy távolból szemlélték a cselekedeteiket ezzel az alapvető előítélettel hallgatták minden szavukat, ítélték meg a cselekedetüket. Azt látták, hogy szeretettel teljesek ezek a közösségek, hallották, hogy beszélnek Krisztus testének és vérének vételéről, azaz az úrvacsoráról, ezért a távolból rosszindulattal szemlélők szeánszoknak és mindenféle borzalomnak nevezték ezt.
De hasonlóan, mikor a gyülekezetünkben egy ébredési hullám volt és időről-időre tértek meg az ifisek, presbiterek és mi, a fiatalabb kamaszok mikor még nem ismertük ezt, tudatlanul, ferde szemmel néztünk gyakran az aktuálisan bizonyságot tevőre, magunk között összesúgva. Mert ha nekünk nem volt benne részünk, ha nem voltunk ott, nem lehet az igazán jó dolog.
A következő, amit a nagyobbik fiúról olvasunk, hogy megharagszik. Egyszerűen nem akar bemenni a házba, mert megsértődött. A nagyobbik fiú nagyon könnyen sértődik. Mert valahogy úgy vagyunk ezzel, minél inkább vagyok valaki, annál inkább jogom van kikérni magamnak mindent, ami csak felém irányul, de nekem nem tetszik. De van-e egyáltalán ilyenkor határ? Az ember önmagát így értékelve egyszer csak eljuthat oda, hogy egyenesen a legfelsőbb értékekkel szemben is kritikát fogalmaz meg, akár csak az otthon maradt fiú, akinek a sértődöttsége daccá változott. Az ilyen dacra is találunk sok-sok példát, amikor oda fajul az indulat, hogy más sikerét, örömét, eredményeit látva gyilkos irigységre gerjed az ilyen ember. Ez történt Saul királlyal is: az udvarában megjelenő fiatal hőst, ügyes, tiszta lelkű fiatalembert, Dávidot, aki neki semmit sem ártott, mégis meg akarja ölni. Mert így intéződnek a dolgok, a hiányt, a gyengeséget, a fogyatkozást valamivel kompenzálni akarja az ember, olyasmivel, ami korántsem biztos, hogy jó.
Ezzel szemben a történetünkben az Atya reakciója megrendítő szépségű! Bár a nagyobbik fiú „megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte.” Isten ugyanis a szeretetével pótolja ki a hiányokat.
Álljunk meg itt gondolatban és hasonlítsuk össze a mi emberi cselekedeteinket és azt a képet, amilyenné Isten a maga képére újra akar formálni mindannyiunkat! Mi hogyan reagálunk egy ilyen vitás helyzetben? Ha sikerül is elkerülni, hogy egymást öldöklő veszekedésbe keveredjen az ember, a jobbik esetben is a maga igazsága mellett csöndes tartózkodásba vonul, szinte kibillenthetetlenül. De utánamenni az alaptalanul minket megbántóknak, anélkül, hogy az orra alá ne dörgölnénk csöndesen a mi szemszögünkből levő igazságot, úgy tűnik, alig lehetséges. Azonban Jézus azért mondta el ezt a történetet, hogy teljes valóságában ismerhessük meg az Atya irántunk való szeretetét és lelkületét. Ő ugyanis utánamegy a sértődött, haragos, dacos szívű embernek – így akarja restaurálni az életeket, hogy ne álljon meg senki a valódi öröm és boldogság láttán.
Egészen más az Atya szeretete, mint az ember szinte csak feltételeken alapuló szeretete. Tudjuk azt, hogy a kisebbik fiúnak nem ment utána, őt nem kérlelte. Milyen érdekes végiggondolni, hogy melyik fiú volt messzebb a kettő közül? A nagyobbik fizikailag nem volt olyan messze, de lelkileg sokkal messzebb volt. A nagyobbik után ki kellett menni, és kérlelni kellett őt. Valaki így fogalmazta ezt meg: „messzebb van az az ember, akinek igaza van, mint aki nyilvánvaló bűnökben él.”
A kisebbik vissza tudott jönni, nem kellett kérni őt, ő kérlelte az Atyát, ő kér bocsánatot. Itt pedig majdnem az Atya kért bocsánatot. Meg kell látnunk, hogy Isten úgy szereti az embert, hogy Ő ezt is megteszi. Magát megalázva néz szét ezen a világon. Úgy tekint le erre a földre, hogy képes magát megalázni a makacs, dacos, önigazult ember előtt. Utánament a nagyobbik fiának, és kérlelte.
Erre a fiú válasza megrendítő: „Látod, hány esztendeje szolgálok neked.” Ez a válasz jellemző az emberre: azt mindig tudjuk, és pontosan számon tartjuk, hogy nekünk mivel tartoznak. Így történt egy diákkal, aki nagy szülői elvárások súlya alatt a bizonyítási kényszerben sorozatosan leblokkolt a vizsgáin és végül elcsapták az egyetemről. Majd otthon, a számonkérésnél azt mondták neki: te egy olyan befektetés vagy, ami nem térült meg.
Olyan jó volna tudni megállni, mielőtt egy-egy ilyen mondat elhagyja az emberek száját és arra gondolni, amit Jézus tanított: „te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb” (Máté 6,3).
Az otthon maradt fiú számon tartja, hogy ő mit tett. Önteltségében saját magának állít buktatót azzal, hogy mérlegre helyezi önmagát, mert fellengzősen bejelenti „szolgálok neked, és soha nem szegtem meg parancsodat”. Furcsa kijelentés ez! Olyan rossz alapokra helyezett gondolatot hordoz, amire, akik így gondolkodtak, birodalmakat alapítottak, világrengetőnek hitt eszméket kreáltak, olyat építettek, amiről hitték, hogy ez a maradandó, ami nem múlik el. Ez az embernek azt a saját magába vetett hitét rejti, amiből az fakad, hogy amit cselekszem, alkotok, azt tudom jól, hibátlanul tenni, majd megmutatom, hogy én is tudok el nem múlót létrehozni!
Lehetséges embernek maradandót alkotni? Csinálhatunk bármit Isten nélkül tökéletesen? Tudjuk, hogy nem! Az ebből fakadó műveket, eszméket aztán divatjamúltnak tartják és elfelejtik, az épületek összerepedeznek, leomlanak. Mert minden, amit az ember csupán a maga munkájából fakadóan tart jónak, az romlásra van ítélve. Ezért mondja Pál apostol, hogy kárnak és szemétnek (Fil 3,8) ítéli mindazt, amit a megtérése előtt tett.
Azonban van sok pozitív példa is. Egy emberről egyszer véletlenül tudtam meg, hogy valahol Kárpátalján egy iskolában, amiben nem volt víz és WC, a saját költségén pótolta ezt a hiányt. Több éve ismerem, de ő maga erről sohasem beszélt, sohasem dicsekedett. Azért, mert ő megértette, hogy mit jelent, hogy az Atya utánament. Megértette, miért kérte Jézus, hogy „amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Mt 25,40).
Két irányvonalat tár ma elénk ez a történet, két lehetőséget, két útirányt: a fiúét, aki nem látja, hogy mi mindene van, milyen jó és kiváltságos az ő helyzete, amiben élhet. Csak azt tudja hánytorgatni, hogy még egy kecskegidát sem kapott. Ez az út pedig oda torkollik, hogy a saját testvérét is megtagadja, hiszen nem azt mondja, hogy a testvérem, hanem „ez a fiad”. Mert tévesen azt hiszi, ha más nagyobb hibájáról beszél, akkor ő ott makulátlannak tűnhet. A kisebbik fiúval tudjuk, hogy az volt a baj, hogy minden kellett neki, csak az Atya nem. Azonban az is kiderült, hogy az otthon maradt fiúnak is minden kell, és az Atya neki sem. Az nem érdekes számára, hogy ő mindig az Atyával lehet, ez nem számít. Neki egy kecskegida kellett volna, ez a baja az ő szívének.
A másik irányvonal az Atyáé a történetben. Azé, akit nem hagy nyugodni egyetlen gyermeke hiánya sem. Észreveszi, ha csak egy is hiányzik, és elémegy, és olyan közösségbe hívja és most is hív mindannyiunkat, ahol valóban lehet örülni.
Mert az Atya szeretete olyan erőt, biztatást, biztonságot jelent, amit sehol sem találhatunk máshol ebben a világban. Annak is, aki már az üdvösség útján lépked, jó újra meglátni és annak is, aki keresi, itt a lehetőség felismerni, hogy úgy élhetek egy magasabb minőségű életet, ha az Atya, aki elénk jött, felnyitja a szemeinket arra, hogy szétválaszthassuk az értéktelent és az értékest, mert azt üzeni, hogy „mindenem a tied”. Nem elég csupán egy kecskegidára vágyni, ha Isten mindenét nekünk adja. Nincs tehát szemernyi okunk sem az irigységre egyetlen emberrel szemben sem! Hanem fordítva, pont arra lehet gondolni, de jó, ha Isten áldása nyugszik az ő életén is, nekem is lehet vele örülni!
Mert valóban mindene a miénk! Nekünk adta a keze munkáját, ezt láthatjuk belenézve a tükörbe reggelente. Lelket adott a porból formált testünknek, senki másnak, csak nekünk, az embereknek a teremtett világban. E lélek számára van lehetősség múlhatatlant alkotni, az által, ha az Atya nekünk adott Fiát, Jézus Krisztust elfogadjuk, aki a megváltottak számára soha el nem múló, mennybéli helyet készített, ott élhetünk boldog örök életet.
Nem elég elméletben tudni, hanem szívvel, lélekkel vallani kell, hogy Jézusban Isten megbocsátott nekünk. Így ad Jézussal együtt mindent nekünk. Fiam, mindenem a tied. Isten pontosan úgy akar felöltöztetni minket az üdvösség fehér ruhájába, ahogy levették a tékozló fiúról a szennyes ruhát, s kapott tisztát, újat. Olyat, amilyent Isten minden hívő embernek elkészített.
Nekünk mondja azt, amit mondott az otthon maradtnak: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied!” Ne álljunk meg, hanem örüljünk és vigadjunk, mert öröm van a mennyben egyetlen bűnös ember megtérésén is. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, szeretnénk megvallani neked azt, hogy sokszor pontosan olyanok voltunk és vagyunk, mint a tékozló fiú, s mint az otthon maradt egyszerre. Annyit tékozoltunk már életünk során erőből, szeretetből, hitből, és olyan sokszor felhánytorgattuk mindazt, amit tettünk, mindazt, amit adtunk, s mindazt, amit mondtunk másoknak. Istenünk, a legszívesebben sírva fakadnánk mindazon, amit ellened és mások ellen már elkövettünk. Köszönjük, hogy te ma délelőtt pontosan azért jöttél ide, hogy kivedd a kőszívet a mi testünkből, s helyette adj, tőled való új szívvel, megújult hittel. Urunk, szeretnénk megtisztulni mindattól, ami nem szerinted való, ami gát és akadály, ami közéd és közénk, s ezért közénk és mások közé áll. Atyánk, cselekedj velünk irgalmasságot, s add ránk a tőled való tiszta ruhát. Tisztítsd meg a mi szívünket, és tiszták leszünk. Köszönjük, hogy világosan intesz minket arra is, hogy a magunk erejével, a magunk jóságában bízva semmiképpen be nem mehetünk a te országodba. Köszönjük, hogy most újra megerősítetted azt, hogy mindent nekünk adsz önmagaddal együtt. Köszönjük, hogy aki csak akar, megmenekülhet, és üdvössége lehet. Ámen.
