2000. július 23.
dr. P. Tóth Béla
Az új élet kezdete
Lekció: Kol. 1. 12-23.
Textus: Kol. 1. 12-13.
“Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából és ő vitt át minket szeretetett fiának országába.”
Imádkozzunk!
Új Jézus Krisztus! Hálásan köszönjük, hogy minden így igaz. Áldunk azért, mert megesett a szíved rajtunk, irgalommal szánva minket és nagy jóságod valóban ránk tekintett. “Ördög csalta bús szívünket menny-magasból látni jöttél”, és nem csak látni, hanem megtisztítani és megszabadítani, egészen újjá teremteni.
Köszönjük, hogy a keresztfán szétosztottad isteni életed közöttünk, és mindaz, aki hisz benned, ajándékba kaphatja ezt. Áldunk téged ezért az érthetetlen nagy csodáért. Köszönjük személyed titkát, magasztalunk a keresztért, egyetlen tökéletes, érvényes, örök áldozatodért. Magasztalunk azért, mert testvéreddé fogadtad a benned hívőket. Köszönjük, hogy megosztod velünk örökségedet. Csupa felfoghatatlan titok, érthetetlen csoda ez nekünk. Kérünk most, hogy nyisd ki előttünk ezeket a csodákat. Hogy magasztaltassék fel a te kereszted itt most közöttünk, előttünk, és add a bizonyosságát annak, hogy feltámadtál és élsz, úgy, hogy egészen személyesen és meggyőzően szólsz hozzánk. Tudjuk, Urunk, hogy senki sem ismerhet meg téged önmagától, csak akinek te kijelented magadat. Kérünk, hogy jelentsd ki most magadat nekünk. Ajándékozz meg igaz hittel, hogy felismerjünk téged és elismerjünk Urunknak.
Ámen.
Igehirdetés
Lehetetlen Jézus személyéről egy szűk fél óra alatt még csak összefoglaló néhány mondatot is mondani. Mégis róla szól a mai igehirdetés, hiszen minden egyéb téma felesleges szócséplés. Akire nekünk, embereknek szükségünk van, az Ő. Isten Fia, aki elhozta az életet, és aki ma is elhozhatja azt minden, az igazi életet kereső léleknek. Nem elég a vallásos hangulat, a magas röptű vagy mélyen szántó elmélkedés. Az új élet, az igazi és teljes élet őbenne van. Az ő személyéből adatik, hitből hitbe. Ahogy ő Isten gyermekeként, Egyszülött, páratlan Fiúként élte földi szenvedésteljes életét, úgy ő általa, őt követve, behívva az életünkbe mi is isteni életet élhetünk. Ez az evangélium szíve, és több mondanivalója tulajdonképpen nincs is ennek a mai igehirdetésnek sem. Róla szól a Biblia első lapjától kezdve az utolsóig, őbenne dobog a háromezer éves híradás minden betűje forró lüktetéssel, élethozó jó hírrel. Ezért amikor a Bibliát olvassuk, mindig őt érdemes keresnünk abban, még ha régi történeteket, nemzetség-táblázatokat, vagy éppen lakodalmas énekeket találunk is lapjain. Ott van ő még ezekben is.
Ne elégedjünk hát meg azzal, amikor kinyitjuk a Bibliát, hogy egy régi és érdekes történeti híradást tartunk a kezünkben! Olyan lenne ez, mintha valaki elmenne egy koncertre egy hangversenyterembe, és nem hallgatná meg a lélekemelő muzsikát, beérné azzal, hogy megtudja, hány ülőhely van abban a hangversenyteremben, mikor építették az épületet, melyik muzsikust hogy hívják, aki majd zenélni fog, aztán szépen hazamenne anélkül, hogy meghallgatná a muzsikát.
Így kár hangversenyre menni! Hasonlóan kár a Bibliát is úgy olvasni, hogy minden lényegtelen dolgon megakad a szemünk, de az egyetlen döntő, igazán lényeges üzenet elkerül bennünket; az Úr Jézus személye, lénye és valósága.
Még mindig bevezető megjegyzésként hadd mondjam, hogy ahogyan a Biblia első lapjától az utolsóig őróla szól, úgy azt is látnunk kell, hogy ő a mi üdvösségünk tekintetében teljesen kizárólagos igénnyel lép fel. Azt mondja magáról, hogy “én vagyok az út”. Nem azt mondja, hogy én vagyok az “egyik” út a sok lehetséges közül, hanem azt mondja, “én vagyok az út, és senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam”. Ezt a kizárólagosságot jó megfontolnunk, mert valóban méltatlan őhozzá, amikor értünk való nagy szeretetét szinte semmibe véve, odatesszük őt azok mellé, akik talán mély és bölcs dolgokat mondtak, akár nagy világvallásokat is alapítottak, de egyik sem halt meg közülük értünk szeretetből. Ezért páratlan ő számunkra, s ezért nevezzük őt Egyszülött Fiúnak.
A mai vasárnapon arról gondolkodjunk, hogyan kezdődik az ő ügye, hogyan válik valaki élete részévé a feltámadott és élő Krisztus, aki jelen van övéi között minden napon a világ végezetéig – hiszen ezt ígérte már akkor, amikor megkereszteltek minket.
Azok az igék, amiket az előbb hallottunk, múlt időben szólnak itt a Kolossé levél elején, de jól tudjuk, hogy ez a Biblia nyelvén nem csak egyszer megtörtént dolgokat jelenti, hanem azt is, hogy ami egyszer megtörtént, az megtörténhet megint, vagyis a múlt idő a Biblia nyelvén leggyakrabban- és itt ezen a helyen is – prófécia. Az első így hangzott közül: “Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek”. Testvérek, eszerint tehát van olyan emberi állapot, amikor mi, emberek, nem vagyunk alkalmasak arra, hogy befogadjuk a világosságot. Élünk a sötétségben és így vagy úgy jól érezzük magunkat benne. Az ember észrevétlenül is ellent tud állni Isten világosságának. Nem csak tüntetően, látványosan, nagyhangúan, hanem csöndben, észrevétlenül, úgy, hogy úgy tűnik, mintha minden rendben lenne az életében.
Amikor önmagunkat istenítjük – és nem erről szól-e vajon minden sértődékenységünk? Amikor fenségnek, sérthetetlen méltóságnak állítjuk magunkat, és egyetlen szó is elég arra, hogy olyan kudarcot ejtsen hiúságunkon, hogy nem is akarunk szóba állni azzal, aki ezt tette, tehát amikor önmagunkat istenítjük. Amikor semmi más fontosat, megvédeni valót vagy említésre méltót nem ismerünk, csak önmagunkat, akkor nem tud hozzánk férni a “halk és szelíd szó”, amilyennek Illés próféta megismerte Isten jelenlétét – talán emlékszünk erre a szép ószövetségi történetre. Ott ül a barlang előtt a próféta holtfáradtan, már a halált kívánja, és akkor elvonul előtte a szélvihar, de az Úr nem volt a szélviharban. Elvonul előtte a tűz, és az Úr nincs a tűzben. És földrengés jön, és nincs az Úr a földrengésben sem! Végül megszólal egy halk és szelíd szó – és ez volt az Úr jelenléte!
Vajon halljuk-e még a halk és szelíd szót, vagy eltompultak már füleink a nagy zajban, abban, amit talán éppen magunk gerjesztettünk. Mert elnyomja az ő halk és szelíd szavát az ambíció, a telhetetlenség, a szeretetlenség a maga nagy és lobogtatott igazságaival, mindig, amikor a mi igazságunkról és nem arról az igazságról van szó, ami őbenne jött közel. És a többi, szellemi értelemben hangos és durva megnyilvánulás, ami valóban alkalmas arra, hogy elnyomja a halk és szelíd szót.
Bizony, ezekben az állapotainkban megszólíthatatlanok vagyunk, nem tud hozzánk férni az a szó. Milyen nagy evangélium, milyen fantasztikus üzenet most ezért ez, hogy múlt időben, de mégis jövő időt, lehetőséget is idézve halljuk; ő tett minket alkalmassá arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljünk.
A világosság maga Krisztus, és nagy dolog, ha eljutunk oda, hogy valóban be akarjuk fogadni őt az életünkbe, helyet akarunk teremteni ott neki. Legyen minden nap ideje annak, hogy őfelé fordulunk. Érdekes a kifejezés: a világosságot a “szentek örökségének” nevezi az ige. vagyis akik Istenéi, ezek a szentek, ugyanis a szent azt jelenti, hogy Isten számára félretett, elkülönített, az Isten tulajdona – tehát aki Isten tulajdonaként éli életét, tudja, hogy az élete nem a sajátja; kapta és visszaadja, el kell vele számolnia – az “örökségként” megkapja Krisztust! Örökség az, ami az embert megilleti, ját neki. Eszerint tehát – és milyen erős, súlyos kép ez – aki úgy él, hogy tudja, mindene Istené, az megkapja “örökségként”, mintegy magától az élő Jézust is! Eljön az élete útján! Utána megy, bekopogtat az ajtaján, üzen számára, megérinti a szívét, elgondolkoztatja, megfeddi, új életre támasztja föl – mennyi mindent tesz! Egyszer csak ott van, jelen van, és kiderül, hogy ő a mi örökségünk! Igazi jussunk, legnagyobb kincsünk! Hogy mindez végbemegy, az Isten műve, ajándéka, és nem a mi érdemünk. Ezért kell hálát adni mindenért az apostol szerint, mert még a jó döntés, még az erkölcsi helytállás is Isten ajándéka, ha képesek vagyunk ilyesmire. Ő tett és ő tesz minket alkalmassá arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljünk.
A következő így hangzik: “Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából.” Azt gondolnánk, itt ugyanarról van szó, de mélyebbre nyúl, s megint egy múlt idejű mondattal, a lehetőségeinkre is emlékeztetve: ha egyszer megtörtént, miért ne történhetne meg megint? Ha egyszer valaki megtért és eltévelyedett, miért ne újulhatna meg élete? Őbenne valóban Isten készítette el erre a lehetőséget! Amíg itt vagyunk, minden napon a világ végezetéig.
Testvérek, a sötétségnek nagy a hatalma. Emberek bekerülnek üzelmekbe, és amikor szeretnének szabadulni, nem tudnak. Beletévedni könnyű a mocsárba, kijönni már sokkal nehezebb belőle. Szenvedélybetegek számolnak be róla, hogy éveken át igyekeztek letenni szenvedélyükről, és nem voltak képesek rá. Bűnözők mondják el, hogy amikor jó útra akartak térni életük egy-egy váratlan világos pillanatában, milyen erők nyúltak utánuk fenyegetéssel, zsarolással, megvesztegetéssel, kényszerítéssel. Meg akarták tartani abban, amiből valóban nem könnyű kilépni, ha valaki egyszer elindult azon az úton.
Mert mit is mond az ember? “Vétettem, most már úgyis mindegy.” És teszi tovább, még vaskosabban, amit addig tett – mert “most már úgyis mindegy”. Hát egyáltalán nem mindegy! Egyetlen életünk van, és minden percéért kár, amit a sötétség hatalmának uralma alatt töltünk. Valóban lelki bilinccsé tud lenni a sötétség uralma, és minden hálát adni valónk meg van, ha ő “megszabadított minket a sötétség hatalmából”.
Valaki elmondta, hogy amikor élete összekeveredett, elpiszkolódott és tönkrement, egy váratlan pillanatban rádöbbent, hogy mindez istentelensége miatt alakult így. Megfordult, és elkezdte keresni az Urat, hol található, hol hallható a hangja, mi az ő akarata – s abban a pillanatban földöntúli békesség szállt az életébe, és egy szempillantás alatt átélte, hogy neki mindent és mindenkit szeretnie kell. Önmagával összhangba került, beteg lelke elkezdett gyógyulni. Már látta az irányt, nem gazdátlanul tévelygett többé. Isten megszabadította őt a sötétség hatalmából! Hogyan történik ez? Sohasem elég önmagában, hogy valaki rádöbben megkötözöttségére, arra, hogy élete egy darabjában a sötétség uralkodik. Nem elég az sem, ha valaki elkezdi visszagyömöszölni magába valamely elszabadult, szenvedéllyé lett vágyát. Az ilyesmi egy ideig megy, aztán ott a visszaesés. Isten szabadítása mindig abban áll, hogy ő ad helyette valami jobbat. Valami jobbat annál, mint ami eddig volt. Magasabb szintre emeli életünket. Olyan vágyakat kelt szívünkben, amik addig ott sem lehettek. Nem csak nemet mondani segít, hanem ad valami értelmes többletet az életünkbe. Új célt, magasabb minőséget, egy hasznosabb tevékenységet.
Pál foglyokat vitt Jeruzsálembe, teli volt buzgalommal, igyekezettel, ősei iránt való tisztelettel. Üldözte Jézus követőit, és amikor találkozott a feltámadott Úrral, ugyanezt a hallatlan energikus, tevékeny életet az evangélium terjedésének szolgálatába állította. Az Úr adott neki jobb tartalmat annál, mint amire ő a maga hallatlan energikus természetét addig használta. Ez az új élet legszebb jele: hogy van jobb, nemesebb, tisztább, igazabb! Ahogy Pál kapott ilyet, és később el tudta mondani, hogy “Ő szabadított meg a sötétség hatalmából”, úgy ne kaphatnánk mi is újat? Hány ember élete vár erre! Nem elég a sötétségre neme mondani – e nélkül persze nem lehet elindulni sem – de Isten szabadítása abban áll, hogy új és jobb tartalmat kapunk őtőle annál, amivel magunk meg tudtuk tölteni életünket.
Engedjük hát őt cselekedni – hadd töltse meg életünk ürességét új tartalommal! Hadd adjon nekünk új gondolatokat; értelmesebbeket, nemesebbeket, hasznosabbakat, igazabbakat és szeretettel telibbeket! – Mert ő így és ebben szabadít meg bennünket a sötétség hatalmától. Leoldja bilincseinket és megmutatja, miben áll a szabadság.
Végül még egy szép ígéret, ugyancsak múlt időben, és megint csak a jövőre is érvényesen: Ő vitt át minket szeretett Fia országába. Most, hogy két héten át amerikai vendégei voltak a Szentendrei Református Gimnáziumnak, akik eljöttek saját költségükön a világ másik végéről nyelvet tanítani az iskolába, láthattuk rajtuk, hogy milyen nehéz valakinek egy másik országban feltalálnia magát. Idegen a nyelv, mások a szokások, eltérően működnek a közlekedési eszközök. Az ember az első napokban teljesen elveszettnek érzi magát, ha nincs segítsége. Lelki értelemben is van egy “országunk”, ahol otthonosan mozgunk, és ebből, ahol már jól berendezkedtünk, vitt át minket az Úr egy másik királyságba, szeretett Fia országába. Az ország itt azt jelenti: országlás, uralom. Vagyis uralom váltás történt. Eddig magunk és a bennünk lakó lehúzó erők hatalma alatt éltünk, most pedig van az életünknek más ura.: az élő Krisztus.
Igen, Istennek van hatalma arra, hogy “átvigyen az ő szeretett Fia országába”. Ez pedig – hiszem és vallom – egyetlen módon lehetséges: “Kérjetek, és megadatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, az mind kap, aki keres, az talál, és a zörgetőnek ajtó nyittatik.” Legyen hát imádságunkká, de úgy igazán végre, hogy “jöjjön el a te országod!” uram, szeretnék valóban és teljesen a te uralmad alatt élni! Aki ezt egész szívével kéri, az meg is fogja kapni. Persze az imában kitartás kell legyen. Emlékezzünk, hogy azt olvassuk Jézusról is, megesett, hogy az egész éjszakát is imádsággal töltötte puszta helyen. Bizonyára nem egyszer történt ez így. Ki az közülünk, aki átimádkozott már egy egész éjszakát, akinek annyira fontos volt az Atya akarata, hogy le sem hunyta a szemét? Ne restüljünk meg! “Szüntelen imádkozzatok!” – bíztat az apostol egy másik helyen. Legyen elegendő időtök imára napközben is! Nehéz helyzetekben is, amikor erőre, eligazításra van szükség, imádkozzatok, és megtapasztaljátok majd, hogy “igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.”
Emberi életünk könnyen “belárvázódik”, betokosodik, el tudunk jutni oda, hogy lelkileg már egészen mozdulatlanok, megkövesedettek vagyunk. Isten segítsen minket arra, hogy odajussunk az ő közelébe, aki mindenét nekünk adta, úgy szeretett minket. Ő minket is megtanít erre a szeretetre. Ő tesz minket alkalmassá arra, hogy befogadjuk a világosságot, hogy rájöjjünk, milyen örökségünk van. ő tud megszabadítani a sötétség hatalmából, azzal, hogy ad jobbat. Ő tud átvinni minket az ő királyságába, hogy ne mi, hanem ő uralkodjon végre – hogy eljöhessen az ő országa. Bízzuk rá magunkat, ő megcselekszi ezt. Így legyen!
Ámen.
Imádkozzunk!
Jézus Krisztus, valljuk, hogy valóban nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért. Köszönjük, hogy te ezt tetted. Bocsásd meg, hogy olyan sokszor csak mondjuk, hogy “Uram, Uram”, de nem vesszük komolyan, hogy cselekedjük is azt, amit mondasz nekünk. Bocsásd meg, hogy oly sok mindenben tudatosan is engedetlenkedünk. Bocsásd meg, hogy ennek a mondatnak csak az első felét vesszük komolyan, hogy te szerettél minket, és hogy életedet adtad értünk, és a folytatást nem akarjuk követni, hogy mi is tartozunk úgy szeretni egymást, hogy életünket adjuk felebarátainkért. Kérünk, hogy szabadíts fel minket erre. Szabadíts meg az önszeretetnek, a félelemnek, az önzésnek, a hitetlenségnek minden bilincsétől. Engedd, hogy egyre jobban megismerjünk téged, és ez az ismeret szabadokká tegyen bilincseinktől. Legyünk szabadok a te szolgálatodra már itt, és majd egyszer örökkön örökké.
Ámen
