Életigenlés

Igehirdetés 2013. november 17.

Életigenlés

Lekció: Zsolt. 118,3-23
Textus: Zsolt. 118,17

„Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr cselekedeteit!”

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, akinek nevét sem vagyunk méltók szájunkra venni – te alkottál mindent, ami csak van, és elrendelted e világ törvényeit, hogy igazgassanak mindent, csöndes és halk szavadra várunk. Így szóltál sok emberhez, a kezdetek kezdetei óta – akikben volt elegendő alázat ahhoz, hogy csendben maradjanak – és ők megértették akaratodat s eljutott hozzájuk kijelentésed. Mi is eltévedünk nélküled, üressé és zűrzavarossá lesz az élet, ahol hátat fordítanak neked. Hadd sejtsük meg a következő lépést, amerre vezetni akarsz bennünket, erre kérünk most mindnyájan. Jóakaratú Urunk, adj világosságot az értelmünkben, erőt és szilárdságot a szívünkben, hogy méltó tartalommal telhessen meg ez az óra. Ámen.

Igehirdetés

Sokféle ember él a földön, és ahogyan nincs két egyforma fűszál, hát úgy a hatmilliárd ember is mind-mind különbözik egymástól. Fel sem igen sorolhatjuk, mi mindenben lehet más valaki a többiekhez képest. Van azonban egy lényegi kérdés, ami nagyon sokat mond valakiről, és ebben tényleg lehet különbözni: hogy van-e iránypontja az ember életének. Azért fontos ez, mert ezrek és százezrek élnek iránypont nélkül, mintegy lézengő módon, ahogy a planktonok sodródnak az áramlatokkal – vagy, legyünk egy kicsit elnézőbbek, meghatározott és komolyan vett cél, és saját maguknak megfogalmazott életrend nélkül, hevenyészetten és program nélkül, mindig az éppen adott helyzet lehetőségeinek vonzásában. Igaz, hogy vak tyúk is találhat szemet, de ugyanakkor az is igaz, hogy semmiből nem lesz semmi – vagyis iránypont nélkül hajózni az élet tengerén nagyjából annyi, mint nem jutni sehova.
Aki ismeri a Bibliát csak egy kicsit is, az tudja, hogy ez a hatalmas könyv a maga ezerötszáz oldalnyi mondanivalójával sokféle üzenetet közvetít, valóban nincs az életnek olyan lehetősége, amit fel ne mutatna, és ki ne értékelne – egy motívum azonban végigvonul az egész Szentíráson, ez pedig az élet igenlése. Mai igénk, ez a csodálatos zsoltár-idézet is erről szól: Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr cselekedeteit.
Mondhatná valaki, hogy nincs ebben semmi új, hiszen nem csak az ember, hanem az élővilág minden lénye is szeret és akar élni, erről szólnak a mindennapjaink, ezt látjuk az őserdőtől kezdve a modern nagyvárosokig mindenhol – a Biblia azonban nem véletlenül ellenpontozza az élet dolgát a halállal. Csak az tudja igazán értékelni az életet, aki legalább egyszer életében már eljutott a fizikai megsemmisülés szélére, és megmenekült. Sokan élnek meg ilyesmit, aztán elfelejtik, és élnek tovább a végső szeretet iránt közömbösen, mint addig is éltek. Ők még nem szabadultak meg, ahogyan az Istenhez talált ember megszabadult, akinek a hangját háromezer év távolából is világosan halljuk a zsoltárból, hiszen a szerzője valami elemi erővel kiáltja: Nem halok meg, hanem élek! A létezésnek ez a drága bizonyossága nagyon sok ember életéből hiányzik, olyanokéból, akiknek ugyan dobog a szíve, lélegeznek, táplálkoznak, gyermekeket nemzenek – de legbelül nem ez a boldog bizonyosság és nem a megszabadult ember hálaénekének dallama hangzik, hanem kong az üresség és áttekinthetetlen a zűrzavar.
Hadd legyen ennek a vasárnapnak központi üzenetévé, hogy keresztyénnek lenni, Isten gyermekeiként Krisztust követni mindenekfelett azt jelenti, hogy életigenlés. Igenis, hadd szülessen meg a harmadik gyermek is ott, ahol van szép otthon és ahol szeretik egymást férj és feleség. És ne az eutanázia legyen a nagy téma a tizenéves kor végén, amiről lehet spekulálni és vitázni hajnalig – hanem az, hogy miként lehetne felvirágoztatni egy saját magát emésztő, hitetlenségbe fulladó magyar nemzetet. Isten az élet oldalán áll, ahogy Jézus tanít róla: ő nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene. (Mt 22,32) Nem alkotta volna meg a föld porából a számunkra hozzáférhetetlen, titkos mechanizmusok révén magát az életet, és nem születtünk volna meg mi személyesen, mindahányan, éppen abban a családban, ahova érkeztünk – ha ő előbb nem mondott volna igent az életünkre. Ezt a hatalmas bibliai igazságot, hogy Isten szeret bennünket, embereket, mindnyájunkat külön-külön is – most fordítsuk ezzel a szóval a magunk nyelvére: életigenlés. Tehát nem rezignált „mit lehet tudni”, nem is csöndes unalom vagy utálkozás, hanem kirobbanó életigenlés – ezt jelenti ma keresztyénnek lenni. „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr cselekedeteit!”
Azt jelenti ez, hogy tegyünk félre minden gyanakvást és bizonytalanságot, minden hitetlenséget, ami az életünk értelmét illeti, és induljunk onnan, ha Isten maga szereti a mi életünket, akkor mi sem tehetünk mást, mint újra nagyon nagy szeretettel fordulunk az életünk felé. Még akkor is, ha tele van bukdácsolással, ki nem érlelt, aztán elvetélő kezdeményezésekkel, megbánni való mulasztásokkal, sőt, szégyenletes vétkekkel – mert az alap az életigenlés, ha egyszer nekünk olyan Istenünk van, akinek tetszett a föld porából életet alkotni.
A mi életünk azonban, és ez már a következő fejezet, nincsen készen. Úgy kell megtalálni, úgy kell kiformálni – vagy, hogy még kézzelfoghatóbbak legyünk, el kell jutni egészen az értelméig. Az élet önmagában, mint tenyészet teljességgel üres és nem is egyéb, mint az életre való sóvárgás. Minden ember rá van kényszerítve, hogy valamivé tegye az életét, mert az önmagában, és önmagáért csak sorvadozni tud. Eszünkbe juthatnak azok a műanyagból készült reklám-bábuk, amiket bizonyos üzletek előtt alulról levegővel fújnak fel, és olyankor kiegyenesednek, aztán meg jön egy kis szünet a fújtatásban – és a szerencsétlen bábuk csaknem összeroskadnak, aztán kezdődik minden elölről. Vicces a látvány, de már nem annyira vicces, ha valakinek ilyen széllel-bélelt a belseje, ennyire üres és kitett az élete a rá ható erőknek. Mai zsoltárunkban megtaláljuk az ellenszerét ennek a düledező, komolytalan és üres életnek, és az így hangzik: Keményen megfeddett engem az Úr, de nem adott át a halálnak. (Zsolt 118,18) Aki megismerte már azt a szörnyű súlyt, amikor Isten keze van rajtunk, amikor ő megengedi, hogy a bűneink a fejünkre dőljenek, az pontosan tudja, hogy annál szörnyűbb és rettenetesebb félelem nincs a világon. Olyankor tényleg az életünkről és a halálunkról van szó. Csak éppen el szoktuk az ilyesmit felejteni, napirendre térünk felette anélkül, hogy megváltoztatnánk az életünket. Hát ebben különböznek Isten gyermekei a világ fiaitól: ők nem felejtik el, hogy megszabadultak. És azt sem felejtik el, hogy ki szabadította meg őket, és ők milyen ígéreteket és fogadalmakat tettek, amikor még nem volt ott a szabadulás, csak a bűn meg az elmúlástól való félelem.
Megint evangéliumot, vagyis jó hírt kell mondanunk, itt, ahol az emberi élet mindig félkész, mindig kiformálni való mivoltáról gondolkodunk – és ez így szól: kivétel nélkül minden emberi élet alkalmas arra, hogy benne a legmagasabb isteni program is végbemenjen. Ne legyintgessen hát senki közülünk, ne is mondja azt, hogy hol vagyok én attól, hogy igazán hívő ember legyek – mert az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik. Legyen ez az első lépés akár az is, hogy valóban életem fontos és nagy témájának nyilvánítom: meg kell találnom, meg kell neveznem és el is kell érnem életem iránypontját. Ne adjuk ennél alább, ha már ilyen gyönyörűséges ige szólongat ma bennünket: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr cselekedeteit!”
Azt mondtuk, hogy Isten ránk bízta, hogy a saját életünket kiformáljuk, vagy ha úgy tetszik, az értelmét megtaláljuk. Az értelem mindig fölöttünk van, ahhoz fel kell emelkedni. Nem elég a céljainkat elérni, mert azt nem is olyan nehéz, ha van elegendő élet-technikánk. Célokat el lehet érni, még nehéz és távoli célokat is, ha elég energikusak és elég rafináltak vagyunk, de értelmet csak magunk fölött lehet találni, mert az ott van – konkrétan fogalmazva, önmagunk fölé nőve. Ha komolyan vesszük az élet igenlését, amire mindenkit nagyon bíztatok, akkor vegyük azt is komolyan, hogy ahhoz nincsen készen az életünk, hogy igazán jól igenelni tudjuk. Ahhoz gondozni kell az életet, és aki életében csak egyszer is volt gazdája valami kicsi kertnek, az tudja, hogy az élet gondozása legkevesebb fele részben abból áll, hogy kiirtjuk a felesleges és túl sok életet. Mert nem igaz, hogy minél több élet, annál jobb. Ha így lenne, akkor nem kellene a kertekben gyomlálni, nem kellene a szőlőket metszeni, és nem kellene a gyümölcsfák koronáját olykor ágak levágásával úgy formálni, hogy aztán tényleg elegendő napfényhez és táplálékhoz jutva szépen teremjenek. Az élet gondozása néha éppenséggel az élet korlátozását jelenti, mert a túl sok élet egyszerűen felemészti önmagát. Minden vasárnap alkalmas idő arra, hogy megtisztulásunk felől gondolkodjunk. Ma ez így hangzik: hol burjánzott el, hol lett túl sokká az élet, ami így gyomlálásra, talán metszésre, vagy éppen korona-alakításra szorul, mert már szinte semmi termés nincs abban a kertben. Mit kell ma itt hagynom, letéve azt Megváltó Jézusunk lábai elé, hogy átadom neked, felajánlom áldozatul, mert szeretném, ha egészen tiszta lehetne a morális közérzetem.
Az életigenlés legfontosabb része azonban a végére maradt, ahogyan ez a téma maga is legtöbbször csak az élet vége felé, vagy mindenesetre a második felében szokott egyáltalán témává lenni. Amikor már tényleg nyilvánvaló, hogy nem voltunk mindig ebben a testben és nem is maradunk benne örökre, mert fel fog bomlani egyszer. És akkor mi marad belőlünk? Nem kevesebb, testvérek, mint maga az életünk! Amiről azt gondoltuk, hogy olyan nagyon mulandó. Pont az fog megmaradni, éspedig minden egyes, méghozzá a legapróbb részletéig elmenően. Mert ami itt zajlik, és ami odaát vár ránk, az teljes és hiánytalan egységben van, még ha akarnánk, sem tudjuk szétválasztani. Visszük magunkkal az összes szavunkat, amit kimondtunk, az összes indulatunkat, amit hagytunk magunkon eluralkodni, minden létező mulasztásunkat és ezt jelenti az, hogy mi hisszük a test feltámadását. Amit mi e testben valaha cselekedtünk, az van, most és örökké van.
Igen, ebben nagyon el lehet keseredni. Mert hát ki volna közülünk, aki tiszta fehér ruhákat tudna felmutatni, amiken semmi folt nincsen? Ha mindent viszünk magunkkal odaátra, akkor ugyan kicsoda állhat meg Isten előtt? Senki, bizonyára senki. De van itt egy olyan vigasztalás, amihez képest más még csak szóba sem jöhet. Egy kőről van szó, amit a kőművesek nem tudtak használni, aztán ledobták a földre, félre is rugdosták, ez haszontalan, nem jó semmire – aztán egy döntő pillanatban kiderült, hogy az a használhatatlan kő pontosan odaillik az építmény zárókövének helyére. Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegeletkővé. (22. v.) Ezt a mondatot az első keresztyének Jézusra értették, akit az akkori világ hivatalos erői mind félrerúgtak, megvetettek, keresztre feszítettek, és mégis ő bizonyult a világ Megváltójának. A mi evangéliumunk itt abban áll, hogy mi nem csak a saját cselekedeteinket, de magát Krisztust is visszük magunkkal odaátra, hiszen itt van a neve jelképesen a homlokunkon, amióta meg vagyunk keresztelve. Ránk írta a nevét, mivel ő a tulajdonos, fogja a kezünket és jön velünk a halálon át is az Atyához, mert annyira szeret minket.
Ugye, milyen más így gondolkozni az elmúlásunkról! „Bizton tekintem mély sírom éjjelét / Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz, / Mert a te munkád; ott is elszórt / Csontjaimat kezeid takarják” – ahogy Berzsenyitől halljuk. Igen, ha az ő szeretete velünk marad halálunk után is, akkor nincs mit félnünk. És mivel mi hittel hisszük, hogy odaát mi ővele leszünk, ami mindennél inkább jó, így ezen érdemes gondolkodnunk, nem pedig csak azon, hogy mit veszítünk az elmúlással, ha szeretett és dédelgetett testünket egyszer tényleg magunk mögött hagyjuk. Így hozza el nekünk Krisztus a megbékélést, immár nem csak a bűn dolgában, amit kegyelmével elfedez igazságos Atyánk előtt, nem csak a szenvedés dolgában, aminek legnagyobb mértékét ő viselte el, nem pedig mi, s erre jó emlékezni a legnehezebb órákban is – hanem a halál dolgában is, amit mindenestől legyőzött.
Így lesz az életigenlés már sokkal több, mint pusztán e földi boldogság. „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr cselekedeteit!” Ezt a hatalmas bibliai hitvallást bárki elmondhatja, aki igent mond arra az életre, amit Krisztusban kaptunk az Atyától. És akkor nem lesz nehéz a Teremtőnk által nyitva hagyott életünket szépen kiformálnunk, nem lesz nehéz a kiformáláshoz szükséges gyomlálásokat és metszegetéseket elvégezni, ha éppen arra van szükség, s így önmagunk fölé emelkedni, sőt, még azt az öröklétet is megtalálni, amit éppen őbenne, Megváltó Jézusunkban kapott a világ az Örökkévalótól. Ámen.
Életigenlés, életgondozás, az élet igazi megtalálása. Ezekben áldjon és segítsen ő minket!

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy nem hagytad magára a világot, bennünket, embereket sem, hanem előttünk jársz, életen és halálon át is, és amikor szükségünk van rá, fogod a kezünket. Köszönjük, ha a megszabadultak közé sorolhatjuk magunkat, akiket általvittél már a halálból az életre. Add, hogy lehessenek szavaink és cselekedeteink ehhez méltók ennek a napnak hátralévő óráiban, és a most következő hét napjain is. Imádkozunk a küzdő, nagy terhet hordozó testvéreinkért, köztük egy operáció előtt álló nőtestvérünkért, és imádkozunk a gyülekezetekért, ahol templom épül, vagy szolgálatra való hely – segítsd meg őket igyekezetükben. Hallgasd meg azokat is, akiknek még alig van szava, amit előtted ki mernének mondani, de már keresnek téged és vágynak a te megismerésedre. Tedd bennünk a hitet állhatatossá és erőssé, hogy megáldhasd azt az örök élet bizonyosságával. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.