Igehirdetés 2007. október 7.
Hiábavalóság és teljesség
Lekció: Prédikátor 1, 1-17
Textus: Efézus 3, 16-19
„….adja meg nektek az ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Lelke által a belső emberben, hogy lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy megérthessétek minden szenttel együtt, mi a szélesség, hosszúság, mélység és magasság, és megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felülmúló szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig.”
Imádkozzunk!
Istenünk, Urunk és jó Atyánk! A te népedként gyűltünk egybe szent színed előtt. Jól tudjuk, hogy mi olyan nép vagyunk, amely kevéssé tisztel téged, és olyan gyülekezet, amelynek joggal vetheted a szemére, hogy együtt is, de külön-külön tagjaiban is újból és újból elfordul te tőled. Pedig mindent nekünk adtál ezen a földön, hogy megismerjük egész gazdagságodat és valamennyi lehetőségedet. Megvalljuk, hogy minden örömünkbe üröm is vegyül, és minden győzelmünkben verség is van. Beteljesedő vágyainkra új vágyak születnek, és igényeink nem ismernek határt. De te, végtelen irgalmasságú Istenünk, mégis magadhoz hívtál bennünket, és mi hozzád jöttünk, téged imádni, neked hálát adni, téged jól vagy rosszul dicsérni, ahogy tőlünk emberektől ez telik. Azt kérjük, légy velünk ebben az órában. Tartsd távol az ige hirdetésétől és hallgatásától mindazt, ami hamis, fonák veszélyes, félreérthető és unalmas. Nyisd meg szánkat és fülünket arra, amit te mondasz nekünk, hogy lehessünk olyan emberek, akikben kedved telik. Ámen.
Igehirdetés
Ezen a vasárnapon a Prédikátor könyvét kezdhetjük olvasni, amely könyvet a régi tanítók harminc év alattiaknak nem ajánlottak olvasásra. Talán azért volt ez így, mert a fiatalok között akad néha olyan, aki ilyen vagy olyan okból tele van világfájdalommal, és ha még ehhez azt is olvassa, mégpedig egy szent könyvben, hogy minden hiábavalóság, akkor igazán elkeseredhet. Pedig ez a könyv igazából nem azt mondja, hogy minden hiábavalóság, hanem azt, hogy Isten nélkül minden hiábavalóság, ami nagy különbség – de ennek a megértéséhez végig kell olvasni az egész könyvet az elejétől a végéig. Utolsó soraiban ugyanis már így foglalja össze a szerző a mondandóját: „A dolognak summája, mindezeket hallván, ez: az Istent féljed és az ő parancsolatait megtartsad, mert ez az embernek fődolga! Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal együtt, akár jó, akár gonosz legyen az.” (Préd. 12, 15-16)
Így már egészen más a „minden hiábavalóság”, a vanitatum vanitas, ahogy ezt a dolgot latinul mondják. A természet örökké ismétlődő körforgása, ahogyan a folyók a tengerbe sietnek és onnan felszállva megint lehull az eső, az emberi nemzedékek egymás utáni szakadatlan születése és meghalása, a világban lévő történelmi események lényegében való örök ismétlődése, az egész emberi élet és annak mulandóság is – csak Isten nélkül hiábavaló. A bibliai szó itt egészen pontosan azt jelenti, hogy “olyan, mint a pára”. A Krisztus előtt harmadik században élt szerző az igazi bölcsességet keresi, azt latolgatja ebben a könyvben, és a mondanivalóját a hétszáz évvel korábban élt nagy király, Salamon szájába adja. Nem volt ez ritka eljárás az antik világban: ez egyszerre volt ajánlás is, meg hódolat is Salamon bölcsessége előtt, amiről történetileg összesen egyetlen bírói ítélet maradt ránk, az élő csecsemőért versengő asszonyok között hozott ítéletet. A Prédikátor könyve mintegy rekonstruálja, milyen is lehetett Salamon nagy bölcsessége. Egy olyan emberé, aki mindent ismert, mindent kipróbálhatott, mert megvolt hozzá a hatalma és a lehetősége.
Elgondolkodtató, hogy ezt a nagy hiábavalóságot milyen sokan megérezték már, és éppen a sikeres életű emberek. Nem csak arra a szép német költeményre gondolhatunk, amit Maróti György fordított valamikor és a régi énekeskönyvünkben még benne volt egy halottas ének formájában:
„Ez’ világ miolta, Fennáll ő mivolta, Sűrű változás!
Minden dolga ínség, Bánat keserűség, És áhítozás.
Nincsen benne állandóság, Minden hiábavalóság.”
Eszünkbe juthat azonban a nagy brit költő is, aki utolsó drámájában, a Vihar-ban, mielőtt Prospero-ként eltörné varázspálcáját, ezt mondja életművéről, a sok sikeres színdarabról, a benne szereplő emberekről, sőt, magáról az egész világról, pontosan idézve a Biblia szövegét a világ “pára” mivoltáról:
„E színészek szellemek voltak, mondtam, szellemek,
S a légbe tűntek, lenge légbe tűntek: És mint e látás páraváza, majdan
A felhősipkás tornyok, büszke várak, Szent templomok, s e nagy golyó maga,
S vele minden lakósa, szertefoszlik, S mint e ködpompa tűnt anyagtalan,
Nyomot, romot se hágy.”
Ilyen szép sorokat hallva az ember elgondolkodik azon, miért is vagyunk annyira hozzátapadva ehhez a világhoz, melyben csak vendégek vagyunk s vendégeskedésünk úgyis kitelik benne. Nincs-e valóban nagyon is szükségünk arra, hogy ébresztgessen minket az ige, mennyire múlandó mind az, amiben csak naponként örömünket leljük, mennyire valóban olyan az egész életünk, mint a pára, ami szertefoszlik. Pedig tényleg olyan sok lehetőség van az életben: a prédikátor is mindent kipróbált. Bölcsességet, tudást, borivást, kincsek gyűjtését, nagy építkezést (kerteket és tavakat is létrehozott, ami igazi luxus volt), művészetet, muzsikát – és azt találta, hogy az ún. „bölcs” és a bolond ember vége ugyanaz, egy végük lesz, hiszen egyformán mulandók. De ne feledjük, az egész könyv érdemi üzenete mégsem az, hogy minden hiábavaló, hanem az, hogy Isten nélkül hiábavaló minden! A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, ahogy a Példabeszédek fogalmazza ezt a dolgot, és a Prédikátor ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a bölcsességnek nem csak a kezdete, de a vége is az Úrnak félelme. Aki igaz bölcsességre jut, látja a dolgok pára voltát, az elérkezik Istenhez és őt féli, mert a világon minden, de minden hiábavaló, üres és múlandó, valóban olyan, mint a pára, de Isten örökkévaló.
Ezért akkor járunk jó úton, ha engedjük, hogy a világon minden őhozzá terelgess lelkünket. Egészség és sikerek, boldogság és örömök azért, mert ezek mind tőle vannak, és neki tartozunk ezekért hálával. Próbatétel, betegség, kudarc pedig azért, mert alkalmasak arra, hogy felébresszenek látni a többet, aki már nem pára és nem hiábavalóság.
Amikor az ember igazán szembe találta már magát a dolgok mulandóságával, hiábavaló pára-mivoltával, tulajdonképpeni ürességével, akkor lesz igazán jelentése számára annak, aminek az életben mégis csak van tartalma, Isten teljességének. A Biblia azért csodálatos könyv, mert mind a kettőt világosan megmutatja nekünk: az ürességet és a teljességet is. És itt most valódi ürességre és valódi teltségre gondoljunk, ahogyan Joó Sándor is beszél erről egy szép igehirdetésében. Még az idő, a mi telő-múló időnk is nem csak „múlhat”, mert akkor mindig kevesebb lesz belőle, hanem „telhet” is, tudniillik hozzá méltó tartalommal, és akkor lehet belőle mennyiségileg akár kevés is, talán egy betegágyon egyre kevesebb valakinek, de mégis egyre teltebb, igazibb, mondhatjuk nyugodtan úgy is, hogy egyre inkább Istenből való. És amit nem tudott meghozni, a valódi tartalmat, a teltség érzetét, a sok kincs és az élet minden lehetősége, azt meghozza az Isten-közelség.
Most csak két többletét hadd mutassuk fel ennek az Isten-közelségből fakadó teltségnek vagy teljességnek – mindegy hogyan nevezzük, hiszen úgyis az ürességgel és mulandósággal szembeni, igazi, maradandó tartamról van szó.
Az egyik a derű, a másik a szeretet. Azért a derű, mert a Biblia nem győzi hangsúlyozni, hogy mindenkor örüljetek. A megváltott ember szabad és ezért tud örülni. Hányszor olvassuk, hogy amikor valaki megtalálja Istent és megtalálja önmagát, akkor örömmel megy tovább az élete útján. Ahol valaki még ott tart, hogy minden elmúlik egyszer, az tényleg lehet búsongó és szomorú, mert megválni tényleg mindig annyi, mint meghalni egy kicsit. De a Krisztusban új életre jutott ember tud örülni, és nem szégyelli, hogy derű van a szívében. Ennek jegyében hadd mondjam el, amit a múlt héten az asszonykörön hallottam valakitől, aki az egykori amerikai elnöktől, Jimmy Cartertől idézte a következőket. Isten minden imádságunkat meghallgatja, de nem mindegyiket teljesíti. Néha azt mondja, hogy igen, néha azt, hogy nem, néha pedig azt mondja, hogy te biztos csak viccelsz. (Eddig az idézet.) – Nem tudom, milyenek az imádságaink, de annyi biztos, hogy aki meghallgat minden imánkat, de nem mindegyiket teljesíti, az számon tartja azt is, hogy mi magunk mennyire vesszük komolyan az imáinkat. De az biztos, hogy még magának annak is örülhetünk, és ezért is lehet derű a szívünkben sok más egyéb mellett, hogy egyáltalán imádkozhatunk; hogy mi, földi parányok megszólíthatjuk magát az Örökkévalót!
A teljesség, vagy nevezzük így, a lét teltsége azonban nem csak a saját szívünkben lehet jelen így, például öröm és derű formájában, hanem egymás között, emberek között is, ahol már szeretet a neve. Erről mondja azt Pál az efézusiaknak: Lakozzék a Krisztus hit által a ti szívetekben, hogy a szeretetben meggyökerezve és megalapozva megérthessétek minden szenttel együtt, mi a szélesség, hosszúság, mélység és magasság, és megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felülmúló szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig.”
Ennek jegyében egészen gyakorlati teendők juthatnak eszünkbe. Megnyitottuk-e már a szívünket úgy igazán, hogy Krisztus lakozzék hit által a mi szívünkben? Mert ha még nem, akkor itt az ideje, hogy ezt megtegyük. Ez ugyanis olyan fontos dolog, hogy részemről nem is szégyellem akár minden vasárnapon is elmondani, egyrészt azok kedvéért, akik még nem hallották ezt, másrészt pedig azok kedvéért, akik hallották ugyan, de még nem vették komolyan. Minden további dolog – lelki értelemben – ezen múlik. Borzasztó dolog bent ülni a templomban, akár évek vagy évtizedek óta úgy, hogy az igének ezt az alapvető igényét, ezt a felkínált „kiváltképpen való utat” (I. Kor. 12,31) még nem engedtük közel magunkhoz. Ha pedig már megtettük, akkor ma tegyük meg újra, mert erre minden nap szükség van. „Jövel, Uram Jézus!” – nem véletlen, hogy ez a kérés a Biblia konklúziója, ide érkezik az egész Szentírás. Az egész Bibliánk utolsó előtti mondata, tessék kinyitni a Jelenések könyve végét. Ezért a mondatért írták a Szentírást!
De nem csak behívnunk kell őt a szívünkbe, újra és újra, hanem az ő szeretetében meg kell gyökereznünk és alapot is kell nyernünk. Az emberi élet alapja nem az egészség és nem a jó állás, meg a megfelelő nagyságú bankbetét, hanem a Krisztusnak minden ismeretet felül haladó szeretete, amely révén bárki élete valóban beteljesedhet közülünk, éspedig el egészen az Isten teljességéig. Ez aztán tényleg hihetetlennek tűnik, pedig itt van az a dolog, amiért érdemes volt ma eljönnünk a templomba. Én, ember, fáradtan és küzdések közt, vagy kicsattanó erőben és sikerektől duzzadva, tulajdonképpen teljesen mindegy, nem csak pára lehetek, aki születtem és elmegyek innen, hanem beteljesedhetek egészen az Isten teljességéig, részesedhetek a tartalomban, amivel csak ő rendelkezik, és megtelhetek az igazi létezéssel, amely ő maga! Belőle magából töltekezhetem, hiszen Krisztusban ő adta nekünk magát. Őt behívni a szívünkbe annyi, mint magát Istent behívni oda. Az ő szeretetével szeretni pedig annyi, mint másokért átlépni a saját árnyékunkon. Önzésen, sérelmeken, rossz tulajdonságokon, tulajdonképpen az egész régi, nélküle való énünkön. Aki ezt megtalálja, az nem kell már azt hajtogassa, hogy minden hiábavaló, még ha tudja is, hogy ez valóban így igaz – mert van már benne derű és van benne szeretet, éspedig nem kevesebb, mint Isten öröme és Isten jósága. El egészen az ő teljességéig.
Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, légy áldott, hogy harcoltál értünk és győztél. Te, aki ismertél minden lehetőséget és minden kísértést, átléptél magán az életen is, hogy igazi életet hozz az embervilágnak. Bocsásd meg, hogy annyi mindent fontosabbnak tartunk ennél, holott nincsen másban életünk és igazságunk csak tebenned. Köszönjük az imádság áldott lehetőségét, hogy hívhatunk és várhatunk téged, aki eljössz és megtöltöd ürességünket tartalommal. Köszönjük a derűt és az örömöt, amit a te közelséged ad, és köszönjük a hívást, hogy másokért lépjünk túl az árnyékunkon szeretetben. Bocsásd meg, hogy annyit vétünk ez ellen a hívásod ellen, mint semmi más ellen a világon. Tőled kérünk életünknek alapot és beteljesedést, aki azt meg is adhatod. Imádkozunk egy hazatérőben lévő férfitestvérünkért, aki megfáradt testtel készül elmenni e világból hozzád, a világosságba. Kérünk közösségeinkért, gyülekezeteinkért, hogy épülhessünk és növekedhessünk, megismerve a te minden ismeretet felülmúló szeretetedet. Adj nekünk derűt és adj nekünk a te szeretetedből a most következő hét napjain. Ámen.
