Igehirdetés 2007. október 14.
Tevékeny vagy tűnődő élet?
Lekció: Apcs. 10,1-16
Textus: Apcs. 10,17-20
„Amint pedig Péter azon tűnődött magában, hogy mi lehet a látomás, amelyet látott, azok a férfiak, akiket Kornéliusz küldött, Simon háza után kérdezősködve megálltak a kapu előtt, és bekiáltva érdeklődtek, ott van-e szálláson Simon, akit Péternek is hívnak. Amíg Péter a látomásról elmélkedett, ezt mondta neki a Lélek: Íme, három férfi keres téged: kelj fel, menj le és eredj el velük. Semmit se tétovázz, mert én küldtem őket.”
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, méltatlanságunk tudatában lépünk eléd, aki felséges Úr vagy. Megköszönjük ajándékaidat, melyekkel elhalmozod testünket és lelkünket. Külön megköszönjük neked ezt a vasárnapot, hogy megállhatunk nagy sietősségünkben és megpihenhetünk házadban. Segíts most minket, hogy megismerjük és felfoghassuk Szentlelked üzenetét, amit csak azoknak adsz, akik egész szívükkel keresnek téged. Add, hogy a te igédet helyesen hirdethessük és hallgathassuk ezen a délelőttön, itt, és mindenütt, ahol csak a te nevedet segítségül hívják az anyaszentegyházban. Áldd és szenteld meg istentiszteletünket, ragyogja be a szívünket a te dicsőséged! Legyen közöttünk a te békességed, amit nem úgy adsz, ahogyan a világ adja, ezért nem is nyugtalankodik a szívünk és nem is fél, hanem csak egyedül benned bízik. Jöjj el hozzánk, örök szeretet, és taníts minket embernek lenni, jobban, mint az nekünk eddig sikerült! Ámen.
Igehirdetés
Ennek az igehirdetésnek a lényege az, hogy szembeállítjuk egymással a tevékeny és a tűnődő embert. Két egészen eltérő életforma ez, és valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy bizonyára születési adottságok is meghatározzák, ki hova is tartozik igazából ezek közül. Oda, azok közé, akik mennek előre, teszik lendületesen a dolgukat és boldogok, hogy tehetik – vagy pedig azok közé, akik az átlagosnál egy kicsit gyakrabban állnak meg, gondolkoznak el, és nem csak tevékenyek, hanem tűnődők is tudnak lenni. Nyilván nem lehet leélni egy életet tisztán az egyik, vagy csak a másik életmódban, de mintha az arányok manapság inkább a tevékeny emberek többségét mutatnák, és nagy általánosságban kevesebben volnának, akik szeretnek, vagy egyáltalán tudnak még tűnődni.
Sokkal helyénvalóbbnak és hasznosabbnak látszik ugyanis, ha az ember nem vacakol túl sokat különböző kérdésekkel, hanem amilyen gyorsan csak lehet, a végére jár, mi a teendő és hozzáfog és véghez is viszi, amit akar. Ezt a dolgot hívják hatékonyságnak, a mai világkorszak emberét pedig homo faber-nek, magyarul fabrikáló embernek, aki mindig tesz valamit, azonnal intézkedik, lehetőleg létrehoz, alkot, megcsinál valamit, és az életét így szinte teljesen betölti a tevékenység. Állítólag ezért van annyi baj a háromnapos ünnepeken, mert nagyon sokan nem tudnak mit kezdeni tétlenül magukkal ilyen hosszú ideig, és jobb híján belemennek egy rendesebb családi jelenetbe, vagy valami más hasonlóba, úgyhogy az első napon az átlagosnál többen hívják a rendőrséget, mint egyébkor, a másodikon már a mentőket, végül a harmadikon pedig már a tűzoltókat.
Az egész gazdasági hatékonyság, sőt, még a politikai eredményesség is arra épül, ki ébred fel gyorsabban és tesz valami olyasmit, amivel borsot törhet a másik orra alá, és olyan helyzetbe hozza, hogy annak kelljen védekeznie. Tevékenység az egész vonalon, ha nem is mindig a legmagasabb erkölcsi színvonalon… Hát ezért gondolkodjunk most egy kicsit a tűnődő emberről, aki éppenséggel pont azt nem tudja, hogy mi is volna a legjobb, mi volna a legcélravezetőbb. Nincs előtte eltántoríthatatlanul a cél, mert éppen azon elmélkedik, mi is volna egyáltalán a helyes cél. Nincsen kész igazság a fejében, amit mindenáron véghez akarna vinni, meg akarna valósítani, mert pont az foglalkoztatja, hogy mi is az igazság, vagy, ha úgy tetszik, mi is a valóság.
Ebben a dologban jól tesszük, ha most Péterre figyelünk, mert egy olyan pillanatot nagyít ki számunkra a Szentlélek az ő útjából és ezzel az első keresztyének életéből, amikor évezredekre szóló döntések születnek. Miről is van szó? A keresztyénség megmaradhatna egy világvégi kis zsidó szekta Galileában, ahová elmenekültek a Krisztus követői, meg talán a tengerparti Cézáreában, aminél messzebb Jeruzsálemtől már alig lehetett akkoriban menni az országon belül, ahol az igazán komoly végrehajtó hatalom Jeruzsálemben székelt mind zsidó, mind pedig római tekintetben. Itt, az ország egyik legtávolibb zugában, Joppéban húzza meg magát Péter, Jézus egykori tanítványa, itt éri a látomás is, amit nem ért és azt olvassuk, hogy tűnődik rajta. Ez a tűnődés azonban történelmi jelentőségű pillanat, mert éppen ezekben a percekben római katonák érkeznek hozzá, hogy meghívják Kornéliusz századoshoz Cézáreába, aki hallani szeretné, mit mond Péter Jézusról, és most az a nagy kérdés, hogy sikerül ez a találkozás. Ha rosszul sikerül, a keresztyénség megmarad egy parányi zsidó szekta Galileában, ha pedig jól sikerül, akkor kétezer év múlva Szentendrén és Hollandiában és szerte a világon vasárnapról-vasárnapra Jézust hirdetik a lelki megújulásra vágyó másfélmilliárd keresztyénnek és az ő fiaiknak.
Tudjuk, hogy ez a találkozás jól sikerült, éspedig nem kis részben éppen azért, mert ez a Péter tudott egy kicsit tűnődni. Vagyis nem volt egészen készen számára a megoldás, amit minden akkori vallásos ember Izraelben magától értetődőnek gondolt, hogy egy római katona házába pedig be nem teszem a lábamat, az asztalához való meghívást pedig biztosan nem fogadom el. Ezek vallásos normák voltak akkoriban, mindenki számára evidens igazságok, és Péter azon tűnődik, miért is egyen ő meg valami olyasmit, amit a látomás szerint nyugodtan megehet: „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak”. Ha Péter a megszokott „tevékeny üzemmódjában” lenne, akkor pillanatok alatt tudná, mi a helyes, vagyis elküldené az érte jött küldöttséget, menjenek haza nélküle. De Péter – tűnődik. Aki a Biblia eredeti görög szövegét is tudja olvasni, itt ezen a helyen egy olyan szót talál, ami eredetileg azt is jelenti, hogy menni, úton menni, átmenni valamilyen dolgok között, sőt: átmenetinek lenni!
Hát ez az, amit most szembeállíthatunk a tevékenységgel, amiben magabiztosság és határozott tudás van: a tűnődő ember inkább keresi az igazságot, mintsem birtokolja azt. És erről az állapotról most azt halljuk, hogy bizonyos helyzetekben igenis többet ér, mint a nagy magabiztosság, a céltudatos aktivizmus, mert tűnődni például csak az alázatos ember tud. A tevékeny ember tudja, mit akar, és kész. A tűnődő ember pedig lehajtja a fejét, és azt mondja, de jó lenne Uram, ha megmondanád nekem, miben is áll az igazság. Mert némelykor tényleg magasabb rendű állapot a nem-tudás, mint a tudás. A nagy kínai gondolkodó, Lao-cse például 2500 évvel ez előtt szó szerint ezt mondta: „A tudást nem-tudásnak tartani a legmagasabb fok”.
De a tűnődés sem áll meg azért önmagában. Mindenképpen szükségünk van a megállásra, az elgondolkodásra, de ilyenkor még mindig csak magunkban vagyunk. Az ember kevés a szeretethez és kevés az igazsághoz, mindnyájunknak égi segítségre van szükségünk ezekhez a nagy dolgokhoz.
És pont ezt látjuk, hogy Péter ezt az égi segítséget is megkapja. Igaz, csak az után, hogy valóban képes volt tűnődni, „úton járó” ember lenni, meg „átmeneti gondolatokat” és „nem biztos igazságokat” is megvizsgálni, tulajdonképpen az egész lényét és az egész gondolkodását alapjaitól újra tárgyalni. Ebben az állapotában, még egyszer hadd mondjuk, az alázatnak ebben az állapotában már megszólíthatja őt a Szentlélek, azaz közvetlenül maga Isten, és megmondhatja neki, mi a teendője.
Mik azok a többletek, amikhez a tűnődő ember alázatán át vezet az út? Hadd foglaljuk most össze ezeket így: A Lélek érlelte ember, a Lélek értelmezte valóság és végül a Lélek egybeforrasztotta közösség.
Mindegyik külön is fontos, hiszen mire megy az ember, ha viszi magával a gyermekes dacot, az infantilis önközpontúságot és az éretlen versengést? Ezek a dolgok néha még vallási köntösbe is öltözhetnek, amint az a számtalan fanatizmusban előttünk is áll a világ sok táján, és “Isten nagyobb dicsőségére” derék hívő emberek lövik és robbantják egymást, igaz, sokszor nagyhatalmi heccelésre és fegyver-utánpótlásukkal bőségesen ellátva. Péter mindenesetre kinőtt egy gyermekkorától természetesnek gondolt hitbeli szűkkeblűségből, abból, hogy csak mi vagyunk igaz hívők egyedül és Isten valódi gyermekei, senki más. Ezt a lelki érlelődést, hogy innen továbblépjen, csak Isten Szentlelke tudta elvégezni benne, mint ahogy bennünk is csak a Szentlélek tud igazán lelki növekedést kimunkálni.
Tegnap még türelmetlen, sietős, tevékeny ember, akinek nincs ideje semmire, ő olyan fontos ember, ma pedig már nyugodt, megbékélt szívű embertárs, aki kiszakítja magát egy-egy jó beszélgetésre a nagy rohanásból, sőt, még tűnődni is jut ideje, otthon vagy bárhol, amikor pedig annyi mindent el is intézhetne. Tegnap még tele volt sérelemmel, hogy őt nem szeretik és nem méltányolják eléggé, ma már azon van, kinek van szüksége rá, hol tudja nagyobb feltűnés és tolakodás nélkül hasznossá tenni magát. Ezeket a Szentlélek tudja elvégezni valakiben, és boldog ember, akit valóban Isten Lelke érlelhet a lényében, tehet emberebbé és tehet a hitében is érettebb korúvá.
Aztán nem csak Szentlélek-érlelte ember, aki tud tovább lépni onnan, ahol állt, hanem Szentlélek értelmezte valóság is. Az életünk olyan bonyolult, olyan nehéz valóban átlátni, és hiába kezdjük a mondatainkat gyakran azzal, hogy „úgy áll a dolog” – valójában sokszor pontosan azt nem tudjuk, hogyan áll ez vagy az a dolog, mégis csalhatatlan véleményünk van róla. Mert csak a saját értelmünk szerint ítélünk, és így aztán vagy túl szépnek, vagy túl ijesztőnek látjuk a valóságot. „Zavaros harcba sodródik az ember, most magával, majd a környezettel” – mondja Goethe, és nagyon sokszor pontosan ez a helyzet. Még azt sem tudjuk, magunk kik is vagyunk, meg hogy mit is akar a másik ember, miért mondja éppen azt, amit mond – egyszóval, ha valamire rászorulunk, akkor az éppen ez: mutassa meg nekünk Isten Szentlelke, mi a valóság, hogyan is kell azt látnunk, és mi belőle a képzelődés, amit a saját megromlott immaginációnk termelt ki csupán, s amitől ezért nyugodtan megválhatunk.
Mert ahol Lélek-érlelte ember, Szentlélek érlelte hit van, ott elkezdjük tisztelni a valóságot is, és megengedjük Isten Szentlelkének, hogy ő mutassa meg nekünk azt igazi mivoltában. Azt, hogy ő értelmezze számunkra a valóságot, amit mi addig a zsebünkben hordtunk és azt hittük, a mi tulajdonunk. Most pedig már csak akkor ér valamit, ha ő vele is megbeszéltük, jól látom én ezt itt, Uram? Ilyen kérdést pedig eleve csak a tűnődni kész ember tud egyáltalán feltenni.
Végül pedig Lélek egybeforrasztotta közösség is – igen, mert ahol valaki a hitében növekedhet, vagy érlelődhet, ami ugyanaz, és a valóságot már az adja a kezébe, aki maga a Valóság, a Vagyok, ott a tapasztalat szerint nagyon szép dolgok történnek az emberi összetartozásban is. Péter boldog örömmel megy el a megszálló római hadsereg századosához vendégségbe, mert már tudja, hogy “nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves előtte, aki őt féli és az igazságot cselekszi” (Apcs. 10,34-35). Mennyi vád volt azelőtt a zsidókban a pogányokkal szemben, és viszont! Ti lenéztek minket, azt mondjátok, senkik vagyunk! – így szólt az egyik oldal. Ti eljátszottátok az elsőszülöttségeteket, semmibe vettétek az Atyához tartozásotokat, megbízhatatlan, komolytalan és erkölcstelen emberek vagytok! – így szólt a másik oldal. És mind a kettő igaz is volt a maga módján. De eljött Jézus, és a két nemzetség, zsidók és nem zsidók őbenne ismét megtalálhatták egymást és benne testvériségre juthattak, és ha van a világnak reménye, hogy túléli ezeket a mostani veszélyes időket, ahol a gyűlölet olyan nagyon megszaporodik és a szeretet olyan sokakban meghidegül, hát akkor az éppen és egyedül Krisztus!
Ezért nem csak Lélek érlelte ember, és nem csak Lélek megmutatta valóság, hanem Lélek ihlette emberi közösség is, amiről itt szó van, és ne adjuk ezeknél alább. Kezdjük magunkon: Jövel, Szentlélek Isten, töltsd szívemet, hozd hozzám a feltámadott Krisztust, és újra élek majd! A többit pedig majd ő elvégzi – lesz ebből tisztábban látott, valóban a Lélek megmutatta valóság, és lesz belőle szép emberi összetartozás, szeretetközösség, a legtágabb értelemben vett anyaszentegyház is. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus, légy áldott, hogy magadra vetted a világ bűneit és győztél, amikor ellenségeid legyőztek téged és te vállaltad azt a vereséget. Áldunk téged, hogy összetöretésed a mi megépülésünké lehetett, a te halálodból pedig a mi életünk fakad mindörökre. Köszönjük a reménységet, amit te ápolsz bennünk, hogy elég nekünk a te kegyelmed és a te erőd erőtlenség által végeztetik el. Adj nekünk bátorságot és hitet a tűnődéshez, és töltsd meg a mi bizonytalan keresésünket tőled való, mennyei tartalommal, igével és Szentlélekkel. Imádkozunk emlékező testvéreinkkel, akik ezen a vasárnapon tíz éve hazatért kedvesük után, a hitves és az édesapa után tekintenek. Adj megszentelt emlékezést és lelki megbékélést nekik. Adj mindnyájunknak szent komolyságot, hogy megbecsüljük a napokat és órákat, amikben szeretetben együtt lehetünk még egymással. Vezess minket megértésre és adj nekünk lelki növekedést. Igazgasd lépteinket a mindennapokban, hogy járhassunk igaz utakon és élhessünk a te békességedben. Ámen.
