Igehirdetés 2011. augusztus 7.
Kicsoda hát az Örökkévaló?
Lekció: Ján. 11,1-16
Textus: Jób 26,1214
„Erejével lecsillapította a tengert, értelmével szétzúzta a szörnyeteget. Leheletétől kiderült az ég, amikor kezével átdöfte a menekülő kígyót. Pedig ez csak szegélye útjának! S milyen halk szót hallunk tőle! De hatalmas mennydörgését ki tudná elviselni?”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, nem értjük pontosan, hogy te, akit az egek egei be nem fogadhatnak, miért tartottad fontosnak, hogy velünk, emberekkel kapcsolatot találj. Micsoda az ember, kérdezzük a zsoltárossal együtt ámulva, hogy megemlékezel róla és gondod van reá? A mi életünk hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb része nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk, ezt kérjük mi is. Szeretnénk téged jobban megismerni, és most is ez hozott ide bennünket, de tudjuk, hogy sok minden elválaszt minket tőled. Segíts most lemosni mind azt, ami folt, kiegyenlíteni, ami bennünk ellentmondás, és felfogni, ami meghaladja alámerült értelmünket, de mégis ránk tartozik és üdvösségünk szempontjából elengedhetetlen. Jöjj el, örök Lélek, nyisd meg előttünk titkos mélységeidet, ragyogtasd ránk megtisztító és értelmet adó világosságodat! Ámen.
Igehirdetés
Minden vasárnap, amikor átlépjük a templom küszöbét, azzal a reménységgel tesszük, hogy itt most meglátunk valami többet az Örökkévaló szent lényéből, mint amit eddig láttunk. Most is ez hozott ide bennünket, ezen a vasárnapon is, és életünk számtalan kérdése közül, amik szorítanak minket – megélhetés, pénzügyi válság, jövő, egészség – ma is újra csak ez emelkedik a legmagasabbra, ez minden föltehető kérdés közül a legfontosabb, a leglényegesebb, amitől jól tudjuk, minden további kérdezhető dolog maga is mindenestől függ: kicsoda ő? Olyan nagy kérdés ez, hogy legtöbbször igazából kérdezni sem merjük, nem hogy megfelelni merészelnénk. Csak életünk komolyabb megrázkódtatásai szoktak megállítanak, kudarcok, veszteségek, megszégyenülés, amikor aztán valami belső hang mégis csak azt mondja, most és innen nem mehetsz tovább, amíg ezzel a kérdéssel szembe nem néztél: kicsoda ő?
Ilyen módon megtorpanó, megálló ember volt a bibliai Jób is, aki nem önszántából kezdett filozófiai fejtegetésekbe, barátait sem kedvtelésből hallgatta, hanem az élete súlyos eseményei kényszerítették erre, és akinek könyvét őszinte örömmel olvashatjuk a napokban Kalauzunk vezetése szerint, annak ellenére, hogy ez a könyv egyáltalán nem az örömről, hanem éppen a szenvedésről szól. De mégis mindenkit biztosíthatok, aki valódi figyelemmel és a szívével olvassa ezt a könyvet, hogy nagy segítséget fog kapni ennek a valóban mindennél fontosabb kérdésnek a megválaszolásában, hogy hát kicsoda is az Örökkévaló tulajdonképpen. Érdekes módon a szintén mostanában olvasott János evangéliuma is pontosan ebbe az irányba tereli gondolatainkat, ahol Jézus, aki azt mondta magáról, én és az Atya egyek vagyunk, tehát nagyon közel volt az Atyához, még a testközelbe jött halál felől is valami egészen újat tud mondani tanítványainak – éspedig nem annyira a szavaival, mint inkább istenemberi lényének az erejével, jelenlétének a hatásával.
Próbáljunk hát elmélyedni most ebben a megválaszolhatatlannak tűnő kérdésben, hogy kicsoda is az Örökkévaló, akinek a Bibliánk tanítása szerint igazából még a nevét sem vagyunk méltók kimondani.
Az első válasz csakis az lehet, hogy nem tudjuk, mert ő olyan sokféle módon nyilatkozik meg, hogy megfoghatatlan a lénye. A Bibliai is tulajdonképpen Isten-élmények fűzére, amik nagyon is színes képet mutatnak, és amik között akad számos olyan, ami a másikkal nehezen vagy sehogyan nem egyeztethető össze. Ellentmondás, ellentmondás hátán, aztán ijesztő és félelmetes képek is, megfoghatatlan és kemény szigor, máskor pedig megfoghatatlan jóság és végére mehetetlen türelem – gondoljunk csak arra, amikor Ábrahám lealkudja egészen tízig az igazak számát Sodoma ügyében, az Örökkévaló pedig partner ebben a szinte arcátlan piaci alkudozásban! Nem tudjuk pontosan és jól megfogalmazni, még a Biblia alapján sem, hogy kicsoda is ő, mert ez túl van korlátozott emberi lehetőségeinken. Nem a mi gondolataink az ő gondolatai, mondja Ézsaiás, mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az ő útjai a mi útjainknál, és az ő gondolatai a mi gondolatainknál. (És. 55,8-9)
Ezt az első igazságot azonban, hogy emberileg képtelenek vagyunk őt valami egységes keretbe foglalva egyértelműen és világosan megfogalmazni, mindjárt tekinthetjük egy nagyon hasznos és építő igazságnak is, ami hallatlanul gazdagítja tudásunkat őróla. Hiszen ha komolyan vesszük azt, hogy őt nem lehet nekünk, embereknek csak úgy megfogalmaznunk, ahogyan a régiek mondták, megneveznünk, akkor ebből az következik, hogy nincs és nem is lehet módunk őbelőle bálványt, idolumot csinálni magunknak. Ez pedig, tudjuk, még a hívő embereket is megkísérti, még egy Mózes is azt kérdezi tőle, mi a te neved, mire ő ezt válaszolja, azt mondd, hogy a Vagyok küldött téged. Nem határozza tehát meg magát, nem szolgáltatja ki, nem adja kezünkbe mindenestől a titkát, megmarad örökkévaló és szent Istennek, akiről összesen annyit tudunk, hogy a létezés, a Vagyok forrása és középpontja, de ez az ő egyszerre kijelentett és ugyanakkor mégis elrejtőző mivolta őriz meg bennünket attól, hogy kisajátítsuk őt magunknak és házi bálványt csináljunk belőle, amit ide vagy oda rakosgathatunk. Ennek az ő eltárgyiasításának persze csak legvégső formája a fából és márványból faragott istenkép, amit a Biblia minden betűje a legszigorúbban tilt, mert amikor az ember ilyeneket készít, akkor kisajátítja őt magának, és egy idő után összetéveszti a készített képet azzal, akiről készíteni akarta.
Leghelyesebben akkor járunk el, ha bűnbánattal és alázattal elismerjük, hogy mennyiszer voltunk kényelmesek, és megelégedtünk egy róla faragott képünkkel, szellemi értelemben néhány jól bevált közhellyel és általános igazsággal, de nem kerestük teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel és minden erőnkkel az ő közelségét, hogy megismerjük mélységeit és igazi mivoltát. Ilyen közhely az, hogy ő mindig jó és mindig segít bennünket, embereket – amit az első próbatételek és komolyabb szenvedések rendszerint össze is döntenek. Ilyen közhely volt, hogy ő a jókat mindig megjutalmazza, és Jób könyve pontosan arról szól, hogy akkor hát miért kell szenvednie egy olyan embernek, aki istenfélő, igaz és bűngyűlölő, mint Jób is volt. Látjuk, hogy maga a Biblia kívánja összetörni a közhelyeinket és a bálványképeinket, amiket őróla, az Örökkévalóról faragtunk magunknak, és ez nagyon jól van így, mert a bálványok mindig némák. Ezt mondja róluk a prófétai szó (Hab. 2,18), vagyis a bálványok mindig csak rólunk, a készítőikről szólnak, csak ránk jellemzőek, a mi kivetítéseink, önmagunk meghosszabbításai, de nincs bennük minket megszólító hang és megtisztító, bennünket tovább vivő, érvényes kijelentés.
Amikor ezt az igazságot leszögezzük, azt is tudjuk, hogy itt nem állhatunk meg, hiszen negatívumokkal nem megyünk messzire. Mert ha az első igazság valóban az is, hogy nagyon óvatosan mondhatjuk csak ki az ő nevét, és mindig keresnünk kell a választ, kicsoda is ő valójában – a második igazság, ami erre feltétlenül következik mégis az, hogy ő maga minden körülmények között pozitív teremtő szeretet. Ez a Vagyok legfontosabb tulajdonsága, hogy teremt, és amikor teremt, akkor jót akar. Amikor pedig megpróbál, akkor lehetőséget ad a növekedésre. Amikor elvesz tőlünk valamit vagy valakit, akkor valami sokkal többet akar adni azzal, és amikor szenvedéseken át vezet, akkor is a magasabb élet örömére akarja felkészíteni a szívünket.
Jézus egész földi útja erről szólt. Ha valaki elvesztett mindent, hát az ő volt. Ha valakinek szenvedés volt az útja, akkor neki mindnyájunknál inkább az volt. Nem is mond róla mást az Apostoli Hitvallás, ebben az egyetlen szóban foglalja össze egész földi életét, hogy szenvedett. Nem véletlen, hogy feltámadása után is a sebeiről ismerték fel tanítványai, nem pedig az arcáról, a mosolyáról vagy a szép hangjáról. Ez az ő szenvedése mégis a világtörténelem leghatalmasabb energiaforrása, úgy annyira, hogy még ebben a mai elrugaszkodott világban is templomok épülnek neve tiszteletére, kétezer esztendővel is az itt járta után.
Ezt a hitünket minden próbatételen át meg kell őriznünk, hogy ő pozitív szeretet, éspedig nem azért, mintha nekünk semmi bajunk nem lehetne, mi majd megússzuk szenvedés és kudarcok nélkül a földi utunkat, mert ilyen nincs – hanem azért, mert minden létező dolog és az egész világmindenség alapja az ő értelmet adó végtelen nagy szeretete, ami minden módon az üdvöt munkálja.
Amikor Jézus meghallja, hogy Lázár, akit ő szeretett, beteg, akkor azt mondja, ez a betegség nem halálos. Pedig pontosan tudja, hogy Lázár a fizikai halál szélén van, de ő a fizikai halált nem tartja a végső rossznak, számára a lelki halál az igazi halál. Ezért mondja ezt a furcsa szót, hogy nem halálos a Lázár betegsége. Amikor pedig meghallja két nap múlva, hogy meghalt, azt mondja róla, hogy Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem őt. Ez a hallatlan relativálása az általunk ismert végső rossznak, a halálnak megint csak arról szól, hogy az Örökkévaló végtelen nagy szeretetéhez képest a testi halál olyan, mint az alvás. Nem a halál tehát a végső valóság, hanem Isten. Nem a halálé az utolsó szó, hanem Istené. Tudom, az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. (Jób 19, 25-27)
Amikor pedig kimondtuk ezt a két igazságot, hogy mi nem tudhatjuk, kicsoda is ő, ezért egész szívünkkel mindig keresnünk kell őt, és a másodikat, hogy ő minden körülmények között pozitív szeretet, akkor erre egy harmadik igazság is következik. Ez pedig az, hogy ő nekünk szabadságot adott arra, hogy végtelen nagy, értelmet adó jóságából, pozitív teremtő és megváltó szeretetéből éppen azt értsük meg magunknak, éppen azt tartsuk fontosnak, amit ő most, ezekben a napokban megmutat nekünk magából. Jób hátborzongató szavakat mond, amikor kimondja, hogy Isten előtt leplezetlen a holtak hazája (Jób 26,6), mert ez azt a képet idézi elénk, hogy itt a földön talán áltathatjuk magunkat Isten elől való elbújásunk lehetőségével, mint a gyerek, aki eltakarja a maga arcát, „nem néz oda”, és azt hiszi, akkor őt sem látják. De odaát már nem áltathatjuk magunkat ezzel. Szinte látjuk magunk előtt a túlvilágon lebegő lelkeket, ahol mindenki pontosan olyan közel van az Örökkévalóhoz, ahogyan itteni életében volt, hiszen ezt az életünket visszük oda magunkkal mindnyájan, ezt jelenti a „test feltámadása”.
Sok ember ezért nem foglalkozik élete sűrűjében Isten dolgaival, mert azt hiszi, akkor ő sem néz ránk, emberekre, ha mi semmibe vesszük vagy tagadjuk őt. Mai világunkban sokan kérdezik, honnan jött ránk ez a világválság, amiben lassan az egész föld vergődik. Pedig egyszerű a válasz – a piac szentté nyilvánításával, azzal a hittétellel, hogy az majd mindent szabályoz és minden létező kérdést megold, a gátlások nélküli és minden körülmények között nyerni akaró pénzembereket tették meg a világ urainak, akik a maguk részéről sem a segítségadást, sem az áldozatot nem ismerik. Amikor ilyesmiket emlegetnek előttük, akkor ők szemrebbenés nélkül közlik, ezt naponta halljuk a híradókban, hogy ők nem jótékonysági intézmény. Nekik a szívük befektetési kamatszázalékokra ketyeg, és oda mennek, ahol a legnagyobb hasznot tudják elkönyvelni a legkisebb kockázattal, ahol pedig a kockázat egy kicsit is növekedni látszik, vagy valaki csak elhirdeti azt, onnan menekülnek a pénzükkel együtt. Vajon csoda-e, hogy ilyesmire nem lehet megbízható és jól működő világot építeni? Hiszen még egy család sem tud létezni anélkül, hogy egymásnak ne segítenénk, és néha még áldozatot is ne kell hozni, mert a szeretet azt diktálja. De ahol a maximális és azonnali haszon az úr, ott minden lesz egy idő után, csak élhető élet nem. Ez így van a családban, és így van a társadalomban is. Mi, modern emberek büszkék vagyunk az intézményeinkre, a felépített pénzügyi és gazdasági életünkre, és eszünkbe sem jut, hogy ez az egész talán a semmire épül, hiszen ahol a pénz az úr, ott valójában a semmit imádják.
Hát ezért fontos, hogy legyen az ember szívében mindig friss isteni üzenet. Ezért fontos, hogy befogadjuk a tőle érkező igéket, képeket és látásokat, megértsünk érintéseket, amiket ő közöl velünk. Jób erről a félelmetes Úrról nem csak azt mondja, hogy „az egek oszlopai meginognak és megrendülnek fenyegetésétől, erejével lecsillapítja a tengert, értelmével szétzúzza a szörnyeteget” – pedig néha jó lenne ezeket is felfognunk és komolyan vennünk. Az ő értelme az egyedül, ami átsegíthet minket a halál szörnyével való viaskodásunkon, a jövő bizonytalanságán és emberi megpróbáltatásainkon. Jób mégis úgy beszél róla, mintha egy ember volna, akinek lehelete van, igaz, hogy attól „kiderül az ég”. Úgy beszél róla, mint akinek keze van, és mint aki halk szót tud mondani, nekünk, embereknek, nem pedig csak elviselhetetlen, hatalmas mennydörgést.
Hát ezt a közeli, szinte emberi arcot fordítja ő ma felénk, és megadja nekünk a szabadságot, hogy felfedezzük egyik-másik vonását. A Lázás sírjánál álló Jézusban például azt a vonását, hogy ő át tud kiáltani a halál kőfalán, Lázár, jöjj ki! És Lázár kijött. De milyen érdekes éppen az Ószövetségből kiolvasnunk, hogy a mi Urunk tud nekünk halk szót is mondani, nem csak kiáltást. Szinte a szívünkbe súgja egy-egy kérdésünkre a feleletet. Amikor Illés meg akar halni, mert elege van, akkor sem a földrengésben, sem a tűzben, sem a zúgó szélben nincs az Úr, hanem a halk és szelíd szóban.
Hát azért érdemes a magunk emberi lényét nevelgetni, tisztogatni is, hogy képesek legyünk azt a halk és szelíd szót egyáltalán meghallani. Mert nem vagyunk minden állapotunkban alkalmasak arra, hogy meghalljuk ezt a halk és szelíd szót.
Kicsoda hát az Örökkévaló? Az első válasz az volt, nem tudjuk, mindig keresnünk kell őt, még a róla szóló bálványaink elvetésével is. A második válasz az, hogy ő feltétlenül pozitív, teremtő szeretet. Ő jót akar még a rosszból is kihozni, és egyedül ő képes is erre. Ezért mondhatjuk azt, hogy értelmével szétzúzza a szörnyeteget. A harmadik, végső pedig egészen személyes válasz erre a kérdésre, hogy ő kicsoda. Jób ámulva mondja: S milyen halk szót hallunk tőle! (Jób 26,14) Hát halljuk meg ezt a csak nekünk, a mi szívünkbe súgott, halk szavát. Lehet, hogy azt mondja, meg kell tisztulnod, de lehet, hogy azt, ne vádold már folyton saját magadat. Azt is lehet, hogy ő mondja, hogy odaát is a szemem előtt leszel. És az is lehet, hogy egyszerűen azt mondja, verd ki fejedből a rossz gondolatokat. Figyeljünk csak csendben a szívünkkel őrá, hogy megtapasztaljuk, amit a küzdő Jób is észrevett, szenvedései közepette is, és ma így ad a kezünkbe: Milyen halk szót hallunk tőle! Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük, Urunk Jézus, hogy olyan közel hoztad nekünk az Atyát, akinek pedig még a nevét sem vagyunk méltók kimondani. Köszönjük, hogy naponként tanítgatsz bennünket az ő ismeretére, szavaiddal és életed eseményeivel egyaránt, akinek értelme szét tudja zúzni a félelem és a halál szörnyetegét is. Köszönjük, amikor megértjük, hogy te feltétlen szeretet vagy, aki üdvünket munkálod és minden cselekedeted arról a jóról szól, amit nekünk, embereknek készítettél. Áldunk a megértett próbatételekért, az üzenetté lett kudarcokért és a megtisztító megszégyenülésekért is, hiszen a te kezedben sok-sok eszköz van arra, hogy közelebb vigyél bennünket igazi énünkhöz és a nekünk készített üdvösséghez. Áldd meg kérünk a most következő hetet halk és szelíd szavad csöndes üzenetével,hogy épüljünk és erősödjünk általa. Ámen.
