Igehirdetés 2011. március 6.
Nyugtalanság és tárgyi szemlélet
Lekció: Lk.19,1-10
Textus: Mk. 8,36
„Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Mert mit adhat az ember váltságul a lelkéért?”
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, köszönjük neked, hogy minden gondunkat terád vethetjük, mert neked gondod van mireánk. Te közel vagy a megtört szívűekhez, és bár a kevélyeknek ellene állasz, az alázatosaknak tudjuk, hogy kegyelmet adsz. Te öröktől fogva vagy és mindig leszel, mi pedig rövid életű és múlandó emberek vagyunk, akik, ha eltávozunk, a mi helyünk sem ismer többé bennünket. Segíts most minket, hogy egészen és teljesen átadhassuk neked szívünket. Jöjj el a te népedhez és szólj a szívünkhöz. Vigasztalj, erősíts és mutass utat nekünk Krisztusban. Ámen.
Igehirdetés
Kevés ember mondhatja el magáról, hogy sosem volt nyugtalan, mindig teljes békében és lelki harmóniában élte az életét. Talán még az sem lehetetlen, hogy a templom csöndjében és áhítatában ülve is ott a szívünkben valami zavaró és mélyen nyugtalanító érzés, mert hozzuk magunkkal az életünket, amint van, a sorsunkat, és mindazt, ami csak az elmúlt héten is a részünk volt. Egy munkahelyi felmérés a minap valahol azt mutatta ki, hogy az ott dolgozók jó nyolcvan százaléka nyugtalannak vagy nagyon nyugtalannak érzi magát. Mi magyarok talán elég sok és jó okkal bírunk is erre, hiszen kevés országnak van olyan kedvezőtlen humán statisztikája, mint éppen nekünk.
De mégis, miért ez az űzöttség, honnan az a nagy belső nyugtalanság, ami éppen az emberélet szépségét, talán azt is nyugodtan mondhatjuk, hogy a lélek épségét veszi el tőlünk? Zákeusban megpillanthatunk most valami fontos választ erre a kérdésre. Egy felnőtt ember áll ugyanis előttünk, aki mindent elért, amit csak az életben elérhetett. Jó állása van, állami hivatalnok a római birodalomban, ami bőséges és állandó napi bevételt hoz számára. A többiekhez képest messze tehetősebb, semmi gondja a megélhetésre, minden oka megvolna rá, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott legyen az élete. És mit látunk – ez az ember szaladgál, mint egy siheder, és amikor nem lát másoktól, fára mászik, mint egy gyerek. Ezek nem a nyugalom és a belső béke jelei. Zákeusnak mindene megvan, és Zákeus mégsem boldog ember. Űzi és hajtja valami belső nyugtalanság, nem találja a helyét, és még azt is elmondhatni róla, hogy egy groteszk és szinte nevetséges helyzetbe hozza magát. Pedig ő aztán mindent megszerzett az életben, ami megszerezhető volt.
És talán éppen itt a hiba. Egy gondolkodó (M. Heidegger) így fogalmazott a huszadik században: az ember számára nem az atombomba jelenti a halált, hanem az élete lényegének elvesztése. És még azt is hozzátette, hogy az ember pontosan azzal veszti el az élete lényegét, hogy hitelt ad a téves gondolatnak, hogy az önmaga mindenáron való érvényesítéséért létrehozott tárgyakkal és gépekkel boldogabbá teheti magát, mert teljesen berendezve életét a tárgyakért, elveszti a maga lelki nyitottságát. És valóban, az emberélet sokszor siklik ki ebbe az irányba – tárgyakkal vesszük körül magunkat, lassanként értük élünk, már-már lehetetlen meglennünk nélkülük és egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy már nincsen is más tartalma az életünknek.
Figyeljük csak meg ezt a gondolatsort: legelöl áll önmagunk feltétlen érvényesítésének az igénye. Ez ma úgy szól, hogy legyen az életem olyan kényelmes, amilyen csak lehet, és szolgáljon annyi gép, amennyit csak találni a piacon. Zákeusnál ez úgy szólt, hogy nem érdekel, ha hazaárulónak tekintenek, hiszen vámszedőnek lenni ezt jelentette, de én akkor is megszerzem magamnak azt, amit magamnak akarok. És van ennek más egyéb változata is bőven, amikor például valaki a maga érvényesítésénél szentebb ügyet nem ismer az életben, és mindenkit előbb vagy utóbb az ellenségének tekint, aki az útját állja vagy valamit akár csak másként is gondolna, mint ő.
Az embernek ebből az önmagát mindenek felett érvényesítésének igényéből született az egész technikai civilizációnk és az a téves hitünk, hogy a természeti erők békés kiaknázása és az életünket megkönnyítő gépek majd boldoggá tesznek minket és minden emberi problémát megoldanak. Ehelyett tárgyak és gépek sokasága vesz körül bennünket, és mivel akaratlanul is elkezdtünk ezekért a tárgyakért élni, általuk valahogy magunk is elkezdünk tárgyakká zülleni. Ne gondoljuk, hogy ebben bármi túlzás van, mert éppen elég példa van arra, hogy az emberek közt ez szokta a legtöbb rontást végezni. Gondoljuk meg, hogy emberek kívánatos tárgynak tekintik a másikat, és tönkre teszik érte az emberi kapcsolatokat maguk körül, hogy elérjék azt a másik kívánatos tárgyat. Ezt szokták a szerelem jogának nevezni, aminek a nevében aztán mindent szabad. De azok is tárgynak tekintik a másik embert, akik fordítva, nagyon is negatív érzelmeket táplálnak valaki iránt magukban, és azt forgatják a fejükben, miként tudnák eltakarítani az illetőt az útból, mintha az nem egy ember, hanem egy kupac kő lenne, ami útjában áll az illetőnek. Amikor a másik emberben tárgyat látunk, és mindegy, hogy kívánatos vagy eltakarítandó tárgyat, akkor mindig nagyon is veszedelmes kockázatoknak tesszük ki magunkat, mert ilyenkor elvész az emberből a nyitottság, nem lát és nem hall az illető, nem lehet vele beszélni, és nagyon sokszor szalad a maga vesztébe is ezzel a megszólíthatatlan állapotával. Ez a bezárt lelkű ember volt Zákeus is, amíg Jézussal nem találkozott. Őt semmi más nem érdekelte, csak önmaga érvényesítése, így tárgyakká lettek számára az emberek, adóalanyokká, mindegyik egy-egy szám csupán, és mindegy volt az eszköz, bármi megengedhető volt, hogy Zákeus elérje a maga céljait. Hát ettől mentsen meg minket az ég, hogy ide jussunk. És ha ide jutottunk volna, hogy magunkat tűzön-vízen keresztül, de érvényesíteni akarjuk, már mindenki csak eszköz a céljainkhoz, akkor ideje, hogy ráébredjünk, hová is jutottunk.
Mert a többi embert dolognak vagy tárgynak tekinteni azzal jár, hogy nem csak bezárul tőle a saját lényünk, és elveszítjük éppen a legértékesebb emberi tulajdonságunkat, a lelki fogékonyságunkat és megszólíthatóságunkat, hanem az is elkerülhetetlen következmény, hogy magunkat is tárgyként kezdjük el érteni. A testi haláltól való félelmünk legnagyobb része innen származik, abból a hitünkből, hogy mi test vagyunk és semmi más. Amint az ember újra tudatára ébred annak, hogy ő lélek, mégpedig Istenből való, örök lélek ezen a földön, akinek a láthatatlanban rejlik élete nagyobbik része, még akkor is, ha emberi vándorútja a láthatóban zajlik – az ilyen ember már egészen másként gondol teste múlandóságára. Úgy gondolkodik testi útja felől, ahogyan Rilke szép sorai vallanak erről: „Mi vagyunk a láthatatlan méhecskéi. Szakadatlanul begyűjtjük a látható mézét, hogy a láthatatlan nagy aranykaptárában megőrizzük.” (1925. nov. 13-án írt levelében)
Zákeus története hallatlan nagy evangéliumot tartalmaz, amikor azt mondja, hogy Jézus odafordul Jerikó legszánalmasabb, legelrontottabb életű emberéhez, és azt mondja, nekem ma a te házadban kell szállást kapnom. Ez a mondat azt üzeni, hogy a Megváltó szeretete mindig rátalál a leginkább rászorulóra. Vannak ma köztünk fizikailag fáradtak, vannak, akik nem látják a holnapot és szorongással kérdezik, hogyan alakul az életük. És vannak olyanok is, akiknek nagyon fáj a szívük, mert gyászolnak. Jézus mindnyájunkban látja a rászoruló, esendő embert, és pontosan azokat keresi, és azokat szólítja nevükön, akiknek igazán szüksége van őrá. Jerikóban is kiválasztotta azt a valakit, akit mások éppen a legbűnösebbnek gondoltak, és ő sem nagyon tudott nyugodtan az emberek szemébe nézni. De van más romlás is a világon, nem csak a bűn. Ott van az elmagányosodottság, ahogyan Zákeusnak sem lehetett túl sok jó barátja, és ő talán már meg is magyarázta magának és el is hitte, hogy ez így rendben is van. És ott van a hamis látszat is, az a fajta romlás, hogy kívülről minden szép és gazdag, sikeres és irigylésre méltó, belül pedig mindez kong az ürességtől vagy éppenséggel rossz lelkiismerettel és még önmagunk elől való bujkálással is jár. Milyen jó, hogy Jézus éppen azokhoz jön el, akiknek a legnagyobb szüksége van őrá. Nekem ma a te házadnál kell megszállnom. Boldog ember, aki meghallja ezt a szót.
Mert mi is történik azzal, aki nem bújik el, nem húzódik vissza, hanem vállalja a Jézussal találkozás következményeit? Ünnepi öröm lesz az asztalánál, életváltozás a szívében és az egész világfelfogásában is, és mind ehhez még messzire világító példává is válik az örökkévalóságban. Ha egyetlen szóban akarnánk megfogalmazni, azt mondhatjuk, hogy visszanyeri az élete épségét. Mert az üdv, ami mindig hiányzik a pusztán tárgyi kapcsolatokból, legyen az a gépekhez, más emberekhez vagy magunkhoz fűződő tárgyi, dologi viszonyulás – az valójában a lélek épsége. Egy antik görög filozófus úgy beszél a Létezőről, mint ami tökéletes, “jól kerekített gömb”. (Parmenidész) Egészen biztosan nem arra gondolt, hogy a világnak ez volna a fizikai formája, hanem sokkal inkább arra, hogy a mi emberi lelkünk akkor boldog, ha szépen, hiánytalanul kikerekedve az, ami. Amikor minden a helyén van, amikor nem kell sóvárogni, amikor nem hordozunk sötét terheket és negatív indulatokat, gyűlöletet és mások megvetését, amikor nem akarunk senkit eltakarítani az utunkból, mint Káin tette a testvérével.
A léleknek ezt az épségét nevezhetjük üdvnek, olyan belső ragyogásnak, fénynek és dicsőségnek, ami Istenből származik, aki maga ilyen, és azt akarja, hogy mi is részesüljünk az ő üdvében. Ezért adta a Páratlant, az Egyszülött Fiút a világnak, és ezért szólongat minket is ő általa, talán már hosszú évtizedek óta.
Ahol az ő szeretetet hiányzik, ahol még emberek a maguk kíméletlen érvényesítésénél tartanak, ott ő maga hiányzik. Ezért lesz a másik ember tárggyá, akire esetleg vágyakozom, mint kívánatos és megszerzendő objektumra, vagy tárggyá, akit használok a céljaimra, végül pedig nem ritkán ellenséges, akadályozó tárggyá, sokszor ugyanaz, aki valamikor az előző volt, s akit immár el akarok távolítani az útból. És ezért lesz az emberélet végtelen nyugtalansággal átszőtt, állandó békétlenség, teli negatív indulatokkal, váddal és ellenséges érzülettel. Ezért rohan a világban annyi maga boldogságát hajszoló ember, ezért vannak annyian magánosak közöttük, akik mind rohannak, és nem lel senki megnyugvást, aki csak a pusztán a látható, anyagi világban keresi azt. Életünk nagyobb és fontosabb része ugyanis a láthatatlanhoz tartozik, onnan jöttünk és oda térünk haza. Isten maga is láthatatlan, legalábbis nekünk, halandó és bűnös embereknek. Ő csak a tiszta szívűeknek mutatkozik meg, de ők meglátják.
Ebben a hitben tekintsünk most Zákeusra, akinek bezárult volt a szíve és bezárult volt az élete, de kinyílott, mert Jézus megszólította őt. Jézus azért Megváltónk, azért illeti őt ez a legnagyobb rang az emberek között, mert ő éppen a legrászorultabbakat szólongatja, azokat, akiknek leginkább szüksége van a kegyelemre. Áldjuk őt ezért a jóságáért! És lehet erre a jóságra nagy szívvel és kinyitott élettel válaszolni, ha ő egyszer megszólít bennünket, amint ezt a fővámszedő is tette, és lett belőle Ábrahám fia, azaz Isten ígéreteinek birtokosa, üdvözült lélek. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, adj nekünk olyan merészséget az újat kezdésben, mint a Zákeusé volt. Ismered szívünk nehézkességét, hogy mennyire ragaszkodunk a régihez és a megszokotthoz, ajándékozz meg ezért minket a hit bátorságával és az újra tekintő, merész kockázat vállalásával. Köszönjük neked az írott igét, a Bibliát, amely révén évezredek óta szólongatod embergyermekeidet. Segíts minket, hogy méltó választ adhassunk a te kijelentett szavaidra. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, akik szíve most nagyon fáj, mert otthonukban üresen maradt egy fontos hely kedves szerettük után. Add meg nekik Szentlelked vigasztaló kegyelmét és az örök élet bizonyosságát. Állj mindnyájunk mellett, hogy úgy foghassunk neki az előttünk álló hétnek, mint akik biztos léptekkel haladnak, hiszen szívükben a te vezetésedre figyelnek. Adj nekünk megújulást a lelki érzékenységben, fogékonyságban és megszólíthatóságban, hogy el ne veszítsük emberi életünk legnagyobb kincsét, a lelkünket.
Ámen.
