Rejtőzködő bálványaink
„Akkor újra megszólította őt néhány írástudó és farizeus: Mester, jelt akarunk látni tőled. Ő pedig így válaszolt nekik: Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak Jónás próféta jele. Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel. Ninive lakói feltámadnak majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására; de íme, nagyobb van itt Jónásnál!” Mt 12:38-41
A sorozatunkban eddig olyan bálványokról volt szó, amik a szívünkben születnek. De a bálványimádás messze több mint magánügy, mert az a kultúra, amiben élünk, amiben nevelkedünk maga is hordozza és szüli a bálványimádást. Ma ezt a láthatatlanul, mindent befolyásoló bálványimádást a legkönnyebb a gazdasági élet terén tetten érni. Ha azt kérdezzük például valakitől, hogy miért indít vállalkozást és mit értékel sikerként, akkor a válaszok szinte kivétel nélkül a pénzről fognak szólni, és a személyes érvényesülésről. Ma nem a közjó, vagy a társadalom szolgálata motiválja az embereket, szemben azokkal a korokkal, amikor még másokhoz való kapcsolódásukban és természetes összetartozásukban értelmezték az emberek a saját munkájukat. A mai társadalmi gondolkodásban nagyon egyszerű etika érvényesül: ami működik, ami pénzt termel, az jó. Mi történik, ha az igazság és a becsület gátolja az üzletet? Félretesszük ezeket a szempontokat, a magasabb érdekért, vagyis a haszonért. Ez a jelenség persze mindig is jelen volt az emberiség történetében, de programmá, magától értetődő igazsággá, uralkodó viselkedésmintává a mi korunkban lett.
Egyszer egy fiatalemberrel beszélgettem a templom kapujában az istentisztelet után. Büszkén mesélte, hogy megszerezte a jogosítványát. Kérdeztem mennyibe került. Meg is mondta, de nem a tandíj és a vizsgadíj összegét, hanem a kenőpénzét. Olyan megdöbbentő volt számomra ez a válasz, hogy hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Meg kellene dicsérni, hogy milyen talpraesett és milyen ügyesen találja meg az érvényesülés útját? Vagy inkább a kétségbeesésemnek adjak hangot, amiért olyan „rendet és erkölcsöt” teremtettünk mi felnőttek, ahol természetes a megvesztegetés, és a csalás?
Mindannyian érezzük ennek az etikának az egyoldalúságát, romlottságát. De túl egyszerű lenne azon keseregnünk, hogy az a baj a társadalommal, hogy kikopott a vallás; hogy minden jobb lenne, ha újra az „Isten, haza, család” hármassága lenne a norma. Miért, ha vallásosabbak lennének az emberek, az alapvetően megváltoztatna mindent? A felvilágosodás, a szekularizáció egyik hajtóereje, különösen a 30 éves háború pusztítása után, az volt Európa szerte, hogy a vallás csak háborúságot és kibékíthetetlen ellentéteket szül. A megoldás akkor így hangzott: ültessük helyette trónra a józan észt! Ma, amikor nyilvánvalóan vallási háttere van a kultúrák ütközésének, újra felerősödik az a hang, hogy minden bajnak a gyökere a vallás. De mielőtt elhinnénk ezt, gondoljunk a kommunizmus rémtetteire, hogy milyen sok „jó” származott ránk nézve az ateizmusból! Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy nem a vallásban magában kell látnunk a megoldást, hisz az épp olyan diktatórikus és dogmatikus tud lenni, mint a pénzközpontú haszonelvűség, vagy a kommunizmus ideológiája. De akkor merre van a kiút?
Jónás könyve görbe tükröt tart elénk arról, hogy hogyan lesznek a társadalmat meghatározó bálványok személyes bálványokká és hogyan ütközik mindez össze az élő Isten tiszteletével. Isten Ninivébe küldi Jónást, az Asszír birodalom fővárosába, abba a városba, ami megszemélyesíti az emberi önteltséget és kegyetlenséget, ami felelős Jónás hazájának, népének pusztulásáért, legyilkolásáért, deportálásáért, leigázásáért. A küldetése az, hogy figyelmeztesse őket Isten haragjára és ítéletére. Persze, hogy elindul Jónás Isten szavára, csak épp az ellenkező irányba! Dehogy akarja ő Ninive megtérését, inkább csak a pusztulását! Dehogy akarja ő szolgálni és a javát keresni az ellenségének, annál inkább teret adni a saját bosszújának, haragjának! Tim Keller így magyarázza Jónás megdöbbentő engedetlenségét: „Jónásnak volt egy személyes bálványa: inkább vágyott a sikeres szolgálatra, mint az Istennek való engedelmességre. Ugyanakkor egy kulturális bálvány is hatalmába kerítette: Izrael nemzeti érdekei fontosabbak voltak számára az Isten iránti engedelmességnél és a niniveiek megmenekülésénél. Végül egy vallásos bálványt is dédelgetett, amely nem volt egyéb, mint az erkölcsön alapuló önigazultság. Felsőbbrendűnek érezte magát a gonosz, pogány niniveiekkel szemben és nem tartotta őket méltónak a megmenekülésre. Jónás személyes, kulturális és vallásos bálványai mérgező eleggyé álltak össze, s noha ő erről mit sem sejtett, éppen az ellen az Isten ellen késztették lázadásra, akit oly büszkén szolgált.” (Bálványaink, Harmat-Koinónia kiadó, 2015. 147-148.old)
Testvérek, merjetek nyitott szemmel és szívvel belenézni az ige tükrébe! Jónás inkább meghalna, mintsem, hogy Istennek engedjen, miközben pontosan ismeri Isten kegyelmét!
„Amikor Isten látta, amit tettek, és hogy mindenki megtért a maga gonosz útjáról, megbánta Isten, hogy pusztulásba akarta dönteni őket, és nem tette meg. Ez azonban nagyon rosszul esett Jónásnak, és megharagudott. Így imádkozott az Úrhoz: Ó, Uram! Gondoltam én ezt már akkor, amikor még otthon voltam! Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, szereteted nagy, és visszavonhatod még a veszedelmet. Most azért, Uram, vedd el az életemet, mert jobb nekem meghalnom, mint élnem!” Jónás 3:10-4:3
Miért jut erre a következtetésre Jónás? Mi erre az ellentmondásra a magyarázat? Az, hogy csak a fejével ismeri, és nem egész életével! Azt más uralja és irányítja: a sértett nemzeti önérzet, a bosszúvágy, a személyes siker láthatatlan bálványa. Mindez nem csak Jónással van így. Mindannyian küzdünk azzal, hogy más az, ami az értelmünkben tudatosan jelen van, és más az a parancs, ami a szívünkből, indulatainkból feltör.
El tudjuk mondani hitünk nagy igazságait, a reformáció jelmondatatait? Sola Scriptura, Sola gratia, Sola fide, Solus Christus! Egyedül a Szentírás az igaz mérce; egyedül hit által és egyedül kegyelemből van üdvösségünk, bocsánatunk – egyedül Krisztusért, azért, amit ő tett értünk. Ezt tudjuk, ezt tudnunk kell. De nem csak a fejünkkel, hanem egész életünkkel! Különben elemészt a bűntudat, mindazért a mi a múltban történt. Különben elemészt a szorongás és a félelem mindazért, ami a jövőben fog történni. Különben elemészt a düh és a harag mindazért, ami most van, amivel szemben tehetetlenek vagyunk, amit nem tudunk elfogadni. Jónás története azért fontos most nekünk, mert azt üzeni, hogy Isten pontosan tudja ezt a hasadt állapotát életünknek, és a segítségünkre siet tehetetlen vergődésünkben, halálvágyunkban, kétségbeesett kitörési kísérleteinkben. A Bibliai történetben egy bokrot és egy férget használ fel a rejtőzködő bálványok leleplezésére. A gyógyulás, Isten maga.
Jónásnak és nekünk mindannyiunknak, Isten jelenlétére, szavára, Lelkére van szükségünk! Nem tudjuk a minket szétfeszítő indulatokat, gondolatokat kitisztítani, kiüríteni magunkból – csak Isten jelenlétében szabadulunk fel. Úgy vagyunk, mint a vákuum a palackban, ami előbb utóbb beszívja a levegőt, hiába is szigeteljük le. Mennyivel egyszerűbb a görcsös erőlködés helyett vízzel feltölteni azt! Az magától szorítja ki a levegőt, éppúgy ahogy Isten jelenléte felszabadít a bálványok uralmától. A fordulatot Isten maga hozza – ez a jó hír, ez a kegyelem! Ő jön mi hozzánk! Isten magáénak tekinti Ninivét is, és Jónást is. Mindkettőt ő maga keresi. Mindkettőnek ő maga beszél a szívére.
Máté evangéliumában Jézus úgy szólt övéihez, ahogy Isten Jónáshoz: nem az ismerettel volt nekik sem bajuk, hanem a szívükkel, mindazzal, ami elfoglalta azt, ami vakká és süketté tette őket arra, hogy lássák Istent magát. De Jézus tovább is ment ennél – ő maga lép Jónás, azaz Isten népének a helyére. Ő lép a mi kudarcaink helyére is – alászáll a mélybe, a halálba, hogy harmadnapra onnan feltámadva új életet ajándékozzon nekünk! Mit érnek a legdrágább kincseink, amik éppen ezért képesek bálványokká nőni – a gyermekeink szeretete, a pénz szerelme, a szépség imádata, a nemzeti önérzetünk, a személyes sikereink, az erkölcsi tisztaság – azzal az Istennel szemben, aki újjáteremti a világot, aki legyőzi a halált, a bűnt, az ítéletet? Micsoda, kicsoda adhat ennél többet? Kicsoda szerethet nála jobban?
Kapitulálj, add át az uralmat őneki! Engedj neki utat önmagadban: a gondolataidban, az érzéseidben, a szorongásaidban. Ne félj! Ne bánd, ha mindaz, ami benned forr, a felszínre tör – nem elnyomni kell ezt, hanem Isten kezébe tenni!
A reformáció – sem a XVI. században, sem ma – nem emberi program, hanem Isten munkája. Gondold el, hogy alakulhat át a családod, a munkahelyed, a városod ennek nyomán! Bach zenéje ebből születik: olvassa a Bibliát és Luther prédikációit a kegyelemről és ennek nyomán Isten munkája, az öröm, a hit, dallá, zenévé lesz benne. Aztán leírja, és a családjával, a gyülekezeti kórussal előadják az istentiszteleten. Igen, egy egyszerű kántor, egy egyszerű gyülekezet, egy szokásos ünnepen. Akkor és ott hallható. Azóta is mindenki azt keresi, azt gyakorolja, azt tanulja világszerte, mert átüt rajta Isten jelenléte. Add át magad Isten számára, hogy téged is az Ő Lelke járjon át, hogy belőled, általad is, a kegyelem dallama szólaljon meg!
Szentendre, 2018. november 18.
Harmathy András
