Igehirdetés 2008. november 23.
Útaidon világosság fénylik
Lekció: Zsoltárok 65,1-14
Textus: Jób 22,23-30
„Ha megtérsz a Mindenhatóhoz, ő megépít, és az álnokságot távol űzöd sátorodtól. Vesd a porba a nemes ércet, és a patak kavicsai közé az ofiri aranyat – akkor a Mindenható lesz a te nemes érced és a te ragyogó ezüstöd. Bizony, akkor a Mindenhatóban gyönyörködöl, és a te arcodat Istenhez emeled, hozzá könyörögsz és meghallgat téged, te pedig teljesíted fogadalmaidat. Mihelyt valamit elgondolsz, sikerül az neked, és a te útaidon világosság fénylik. Hogyha megaláznak, felmagasztalásnak mondod azt, és ő az alázatost megtartja. Megszabadítja a nem ártatlant is, mert ha tiszta lesz kezed, megmenekülsz.”
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, a sok jót, amit adtál. Életünket, egészségünket, a fűtött otthont és a fűtött templomot. Tőled van tavasz, nyár, ősz és tél. Áldunk téged, hogy így rendezted be földi életünket, és hogy gondoskodsz rólunk a gabona-érlelő melegben éppen úgy, mint a süvöltő, hideg szelek idején és a hóesésben is. Tudjuk, hogy életünk útján sem süt ránk mindig a jólét és az egészség, meg a gondtalanság napja, de megtapasztaltuk, hogy a te jóságod nem hagy el minket a próbák idején sem. Ezt kérjük most újra tőled, hajolj le a megtört szívűekhez, sokasítsd meg az erőtlen erejét és gyógyítsad testi-lelki betegségeinket. Azt kértük énekszóban, hogy fordulj hozzánk, és Szentlelkedet töltsd ki ránk, ezt kérjük tőled imádságban is. Áldd meg bejövetelünket és kimenetelünket, építs és gyógyíts mindnyájunkat. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Valaki azt mondta, éspedig olyan időkben, amikor elvették tőle az otthonát, az emberi méltóságát, a ruháját, mindenét, amije csak volt, hogy mindent elvehetnek az embertől, egy dolgot kivéve: hogy saját maga határozza meg, miként viszonyul azokhoz a dolgokhoz, amik őt érik. (V.E.Frankl: És mégis mondj igent az életre). Ez a gondolat az ószövetségi Jób könyvének alapgondolata is, amit mostanában olvasunk napról-napra Kalauzunk vezetése szerint. Őszintén sajnáljuk azokat, akik kimaradnak ebből a könyvből, a hatalmas élményből, hogy miként járja körül az elháríthatatlan szenvedés ügyét az ókor névtelen szerzője. Négyen vitatják a dolgot, Jób és három barátja, aztán bekapcsolódik még egy, és már öten vannak. A bölcselkedő fejtegetések nemes nyelven, és rengeteg költői képpel mutatják be az igazságot, pontosabban annak egy-egy vetületét, amit a nagyszerű nyelvezet miatt már önmagában is nagy élvezettel olvas az ember, de a végkicsengés a lényeg, ahova a könyv megérkezik, amit viszont csak az ért meg, aki végigolvasta az egész könyvet. Éppen úgy, ahogyan arra a kérdésre is, hogy mi az élet értelme, a végigjárt életút a válasz – Jób könyvét is csak az érti meg, aki végigszenvedi Jóbbal az ő útja küzdelmeit.
Foglalkozzunk azonban most csupán egyetlen kis részletével ennek a hatalmas és gyönyörű írásnak: azokkal a sorokkal, amik arról szólnak, miként lesz az ember útja világos és fénylő. Mert nem minden utunk világos és fénylő, ezt tudjuk. Vannak fölösleges kanyarok, amiket megteszünk, és bizony vannak utólag sajnált vargabetűk az ember életében. Aztán vannak homályos vagy éppen egészen összekuszálódott utak is, amikor valaki egyáltalán nem tudja, hogyan is jutott oda, ahol van és miként keveredik majd ki abból, amibe juttatta magát, vagyis hogyan menjen tovább, mert esetleg éppen úgy hiszi, csupa rossz lehetőség között választhat. És vannak szorongásokkal és aggódásokkal befelhőzött utak is, amikor a félelem, mint egy sötét árnyék ráterül mindenre, s ez határoz meg mindent, amikor az ember esetleg már valóban magát az életét félti. És van még sok egyéb változat is.
De itt most arról hallunk, hogy lehet úgy is élni, hogy az ember élete, ha romokban volt is, megépül újra. Aztán más képekkel is elmondja ezt a dolgot, hogy jobban értsük: „messze távozik az álnokság a te sátradtól”, olvassuk: és ez a szép ígéret akár úgy is érthető, hogy a minket mások felől veszélyeztető álnokság megy el tőlünk, de úgy is, hogy a saját álnokságunk távozik el. Akár melyik lenne a szöveg eredeti, helyes értelme, az biztos, hogy fontos és nagy dologról van szó. Ezt azonnal érezzük. Aztán ilyet is hallottunk: nyugodtan a porba dobhatod, vagy a patak kavicsai közé az aranyaidat, mert maga a Mindenható lesz neked olyan drága, mint más embernek az arany. Könyörögsz hozzá, és ő valóban meghallgat téged. Mihelyt valamit elgondolsz, sikerül az neked! Sőt, ami már tényleg nehezen hihető: még ha megaláznak is, te azt nyugodtan felmagasztalásnak tudhatod be, olyan erős leszel belülről, és még akkor is megszabadulsz, ha nem lettél volna egészen ártatlan a dologban, ami bajba sodort, csak egy a feltétel: legyen tiszta a kezed. „Megadod fogadalmaidat”, vagyis nem felejtkezel el emelkedettebb pillanataidról, amikor megértetted, hogy az élet legértékesebb része éppen az áldozat – és örülsz, hogy adhatsz, amikor eljön az ideje, hiszen megígérted!
Hát ez tényleg olyan sor, hogy az ember szinte kapkodja a fejét, akár egy is elég lenne ezek közül. Mitől lesz ilyen az ember élete? Mitől válik a homályos, a sötét, a borongós vagy az éppen ijesztő út olyanná, hogy már elmondható róla, ezen az úton immár a „világosság fénylik”? Mitől lesz az a rejtett, belső fény-mag, amit mindnyájan érlelünk magunkban, egyszer csak olyan fénnyé, ami az utunkra ömlik, és nem csak titokban hordozzuk már ott bent, a szív elrejtett emberében, hogy ilyennek kellene lenni, így volna érdemes élni, hanem elmondhatjuk boldogan, hogy fényes úton, jól megvilágított, ragyogó ösvényen megyek előre?
Jób könyve a Témánból való Elifáz szavaival így válaszol erre: ha megtérsz a Mindenhatóhoz. Ez a szó odafordulást jelent, és a Biblia egyik legfontosabb igéje. Mert nem élünk minden nap és minden percünkben odafordulva a Mindenhatóhoz. Nagyon is izgalmas dolgokat találunk az életben: szeretünk haragudni, elégedetlenkedni, főleg másokkal, és másokhoz mérve magunkat és amink van, irigykedni is. Aztán szeretjük korholni a világot, ami sehogy sem akar olyan lenni, ahogy szerintünk lennie kellene. És még boldogtalannak is szeretünk lenni, mert az olyan mérgezett öröm, amikor az ember a saját tehetetlensége körül toporog és sajnálhatja, vagy egyenesen sajnáltathatja magát. De szeretünk elbűvölve lenni is, és sok mindent megadunk azért, hogy illúziókba ringasson valaki, és haragszunk arra, aki meg fel próbál ébreszteni a valóságra – egyszóval van nekünk témánk éppen elég. Hát erről mondja azt a Jób könyve: ha megtérsz a Mindenhatóhoz!
A megtérés szónak van egy Bibliai-kortörténeti jelentése is: a Jordán folyó édes vizében lefelé úszó halak, elérve a Holt-tenger végtelenül sós vizéhez, hirtelen érzékelik, hogy baj van, ez nem nekik való víz, itt ők el fognak pusztulni – és egy hirtelen mozdulattal megfordulnak, vagyis egészen irányt változtatnak. Eddig mentek a halál felé, most pedig megfordulnak, és mennek az élet irányába – ez a „megtérés” szó bibliai képpel élve. Elfordulni valamitől, ami a halál, és odafordulni az élet felé. Elfordulni attól, ami nem Isten, és odafordulni az egy, örök és igaz Istenhez. Ez a megtérés fog megépülést hozni a romokban lévő életű embernek, ez fogja az álnokságot távol vinni a sátrainktól, és ez fog képessé tenni felmagasztalásnak tekinteni azt, amikor megaláznak.
Nincs olyan ember, akinek a szívében, az életében ne dúlnának harcok. Egészen különös erők működnek bennünk, amik a különböző „fejedelemségek és hatalmasságok” világából érnek minket, ahogyan az ige nevezi őket – de nem szabad elfeledni, hogy minden csatatér ellenére, ahol valóban egyfolytában dúlnak az ütközetek, van bennünk egy területen kívüli hely, egy menedék, és ez a lényünk isteni magja. Ha hozzá menekülünk, akkor senki és semmi nem tud kárt tenni bennünk. Ez a dolog az, amiről az elején azt mondtuk: mindent elvehetnek az embertől, de egy dolgot nem: hogy saját maga döntse el, miként viszonyul azokhoz, amik őt érik az életben. Mert az, aki lénye isteni magvához, a bennünk is jelen lévő Mindenhatóhoz menekül, az rátalált valamire, amit nem lehet kisebb szóval megnevezni, mint így: fényes út. Ez a belső odafordulás ugyanis a megtérés, amiből azonnal az következik, hogy nincs szükség családi veszekedésre, hogy pótoljuk az életet valamivel, mert van életünk immár alvilági örömök nélkül is. Nincs szükség trágár ordítozásra, hogy elhiggyük, mi is vagyunk valakik, lám, túlkiabáltuk a másikat, mert már olyan erősek vagyunk ott belül, hogy még akár a megalázást is felmagasztalásnak tudjuk mondani – annak jegyében, hogy „atyámfiai, teljes örömnek tartsátok, ha különféle próbatételekbe estek, tudván, hogy a ti hitetek megpróbáltatása kitartást szerez” (Jak. 1,2-3).
És ez az odafordulás nem csak egy csodálatos fényben, egy örömteli lelki látomásban részesít minket, vagyis abban, hogy már nem a sötétség és a homály az életünk nagy témái, hanem tartalmi, egészen konkrét vezetésben is, hogy úgy mondjuk, útmutatásban is. „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt. 119,105), olvassuk a Zsoltárokban, vagyis a Mindenhatóhoz odaforduló ember látja az ő fényében, és ez fontos, látja az ő igéje által a következő lépést. Ugyancsak a Zsoltárokban olvassuk, hogy „Bölccsé teszlek és megtanítalak téged az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged” (Zsolt. 32,8). Aki tényleg odafordul a Mindenhatóhoz, annak el kezd felderülni az élete, világosodik az útja, és egyre fényesebb és ragyogóbb lesz az ösvény, amin jár. „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, amely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.” (Péld. 4,18)
Szabad hinnünk abban, hogy az ember élete nem csak lefelé mutathat, hiszen valóban mindnyájan haladunk előre, és ezért eljön az is, hogy öregszünk, gyengül a testünk, megbetegszünk és végül mindnyájan meg is halunk, ez mind igaz: hanem ezek ellenére lehet azért olyan az életünk, mint a hajnal világossága, amely minél tovább halad, annál világosabb lesz, egészen a teljes délig. Ami nem feltétlenül jelent pénzt és sikert, még karriert vagy akár tökéletes testi egészséget sem, hiszen a legtöbbet éppen az a valaki hozta ennek az embervilágnak minden asszonytól született közül, akiről azt mondja az ige, hogy „utált és emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfija és betegség ismerője, mint aki elől orcánkat elfordítjuk, utált volt, és nem gondoltunk vele” (És. 53,3). Mert a világos utakon, a fényes utakon járó ember testiképpen esetleg szenved is, míg mások gondtalanul élnek, ahogyan Megváltó Jézusunk is. Esetleg elhagyott és megvetett is lehet, fájdalmak férfija és betegség ismerője is, de a szívében Istené, és ezért az ő útja még a halálon át is a fénybe vezet.
Most végezetül két nagyon gyakorlati örömhírt hadd mondjak mindezekhez, kiemelve az előbb hallottak közül őket. A Mindenhatóhoz odaforduló ember megépül, ez az egyik. A romos ház nagyon pontos kép arról, mivé tud lenni egy emberi lélek. Bús düledék, romvár, ahogyan a költő mondja (Kölcsey: Huszt), amit „sír szele” érint – igen, mert lehet, hogy éppen ilyen a múlt, amit viszünk magunkkal. Elrontottunk sok mindent, kísértetek is jönnek elő néhanap a romok közül, ijedezünk a saját tetteink és romlásaink miatt, valóban ijesztő lehet, ami mögöttünk van. Kicsoda tudna erőt venni ezeken az erőkön? Mi nem. De a Mindenhatóhoz odaforduló ember azt tapasztalja, hogy valaki elkezdi őt építeni. Szépen, csendben, napról-napra. Minden megértett és befogadott igével gyógyít bennünket, eltakarítja a romokat, és ő az, aki „hat, alkot és gyarapít”, azt teszi, amire a leginkább szükségünk van. Erről szólnak az evangéliumi csodák, a gyógyulások, ahol nem csak a test, hanem a lélek is megépül – és az igazán meggyógyult ember az, aki Jézus követőjévé is válik. Kérjük el ezt a csodát őtőle, mert a megtérő ember mindenkor megépülő ember is, és ha szépek és romantikusak is a „bús romok”, azért szívesebben viszünk majd magunkkal az örökkévalóságba valami szépet, egészségeset, valami kiteljesedettet, mintsem csak romokat. Ő a hozzá fordulót megépíti! Egy idős lelkigondozó mondta el, hozzá fordult a gyülekezetében egy szenvedélyébe sokszor visszaeső testvére. Azt kérdezte, mit tegyen. Semmi újat nem tudok mondani, volt a válasz. Vissza az Úrhoz, ilyen egyszerű. Előtte leborulni, ott a kereszt alatt, tőle segítséget kérni, az ő kegyelméből megépülni. És mert a testvére hallgatott erre a szóra, valóban meg is épült az élete, szebben, mint valah, és most már igazán.
És azt is tudhatjuk, Jób könyve ezt is elmondja, hogy a megtérő, odaforduló ember gyönyörködik az Úrban. Nem csak tud róla, nem csak féli őt, és nem csak megjelenik a „rendelésén”, mert ezekből még mindből hiányozhat az öröm, ami pedig – a szeretet után – a Lélek legfontosabb gyümölcse (Gal. 5,22). Aki igazán odafordul hozzá, az gyönyörködik is őbenne. Az ilyennek másodlagos lesz már a nemes érc, és akár a patak kavicsai közé is tudja már dobni a csillogó, ofiri aranyat – mert ő már az Úrban gyönyörködik, és a Mindenhatóhoz emeli az arcát. Ezt a többletet találjuk meg annyi helyen a zsoltárokban, ezt az önfeledt örvendezést, mint éppen ma is, felolvasott hálaadó zsoltárunkban. Ez a felülről való öröm az, ami fölé emel bennünket annak a világnak, aminek egyébként mindnyájan a rabjai vagyunk, hiszen benne élünk. De aki valóban odafordult őhozzá, az immár – a világban van ugyan, de nem a világból való többé. (Ján. 17,14) Elkezdi átjárni egy felülről való, tiszta öröm, amiből aztán tiszta kezek, tiszta érzések és tiszta szavak is fognak származni. És az embernek egyre több oka támad az örömre, hiszen rátalált igazi önmagára, meglelte magában a lénye isteni magvát, és ez a belső menedék elkezd világítani, utat mutatni és konkrét vezetést is adni.
Megépülni és gyönyörködni az Úrban – kívánhatnánk-e egymásnak többet és jobbat? Forduljunk csak szívünkben őhozzá, s ott bent megtapasztaljuk, milyen boldogság fakad majd ebből. Még a szegénységben, a sírásban, a szelídségben és az igazságban is megtaláljuk majd ezt a felülről való boldogságot. Ez az, amiről elmondhatjuk: útaidon világosság fénylik. Így legyen. Ámen. (204. ének, 1-10)
Imádkozzunk!
Köszönjük, Urunk Jézus, hogy te nem csak törvényt szabsz, és nem csak követelményeket támasztasz, hanem jelenléteddel erőt adsz a megvalósításhoz is. Megtapasztaltuk már, hogy minden élethelyzetben számíthatunk rád, mert te közel vagy és kitöltöd az alázatosokra Lelked világosságát. Vannak köztünk betegek, akik gyógyulni szeretnének, add meg nekik a tőled való erőt. Vannak összetört szívűek, akiket te emelhetsz fel, és eljöttek a gyászolók is, akik az elmúlt héten vettek búcsút az édesanyától és a nagymamától. Szenteld meg az emlékezést, gyógyítsad a fájó szíveket, és tedd világítóvá a szép életpéldát. Imádkozunk családi otthonainkért, az összetartozásért, a ránk váró feladatokban erőért és hűségért. Adj nekünk szeretetet, építs bennünket és ajándékozz meg minket a benned való gyönyörködés boldogságával. Vigyázz ránk a most következő hét napjain, hogy méltók lehessünk hozzád szavainkban, érzéseinkben és cselekedeteinkben egyaránt, amíg majd elérkezünk hozzád. Addig pedig vezess minket világos utakon. Ámen.
